Lírai mérgelődések a városkormányzati próza margóján
Vajon hányadik mélygarázs épül meg a… mögött, előtt, de leginkább sehol. Ugyan már, hány mélygarázst, magas parkolóházat ígértek meg a különféle városvezetések Imre bácsitól Dorin tatáig az elmállott három évtized során, amióta a gépkocsiforgalom megnőtt, mióta a gépkocsik száma napról napra többesül valamilyen beláthatatlan hektikus haladvány mentén? A gödörásás már jól megy, sírásóakadémiát is lehetne ezzel az erővel létesíteni, de garázsmélyülés nincs, válság annál inkább.
Járdaszélek, teljes szélességek elfoglalásával a járókelőt, ezt a kellemetlen, de mégis szükséges élőlényt leszorítják a parkolóhiánytól szenvedő gépkocsitulajdonosok az úttestre, ahol a szabályok szerint szinte korlátlan úr a volán mögött ülő, míg a gyalogos mehet a fenébe vagy a mennyországba, annak függvényében, hogy milyen figyelmes, szabálykövető, gyorshajtó vagy óvatosan vezető a mélygarázs nem használója. Garázs nincs egyébiránt sem, ami van, vagy foglalt, vagy csillagászati áron bérelhető, jövedelmi forrás, a zöldterület egyre fogy a területfoglalások révén, s ha ez ellen teszel valamit ütőset, bizonyosan elveszíted a következő választást, a polgármesteri mandátumodat.
Mert nincs mélygarázs, nincs parkolóház, a tömegközlekedés pedig nem folyamatos, fonódó vagy hézagmentes. Nem lehet az autóbuszokra számítani, mert napi járásuk-kelésük minden kiszámítottság és rendszerezés mellett kiszámíthatatlanul szubjektív. Kedvezményezett, csak a kedvezményezettek nem tudják gondtalanul igénybe venni igazán, pontosan, kiszámíthatóan. Egyéb tömegközlekedési eszköz az utcák szűk áteresztőképessége miatt, mondták már nekünk sokszor, nem kivitelezhető. Nem lett-volt villamos, troli. Holott a sírt, hol (város)atya nyugszik, kellene megbotoznia.
A megállók, a gyalogátjárók messze vannak egymástól. Minden gyakorlatias emberbarátiságot nélkülöznek. Tudjuk, az üzleti és anyagi szempontok számítanak elsősorban, hiszen a tömegközlekedés is üzleti vállalkozás, de talán azt kellene megérteniük a működtetőknek, hogy amíg nem a közönség, a közóhaj, az általános és gyakorlati elvárásokhoz alkalmazkodnak, nem lesz a tömegközlekedésnek tömeges felhasználói, igénybe vevő társadalma, rétege. Szeretetről nem is szólva. Veszteséges üzletág mindenképpen. Be kell kalkulálni. Keressen a városvezetés, a működtető másutt forrást az óhatatlan veszteségek pótlására. Másutt, más városokban és országokban valahogy ez jobban megy, igaz, a polgároknak nagyobb bizalmuk van a tömegközlekedéshez (a vonathoz is, babám!), mint nálunk, ahol az számít egy meghatározott emberkategória szemében homo sapiensnek, ludensnek, civisnek, akinek kocsija van, a többit pedig le lehet vagy meg lehet sajnálni.
Egyébként, ha már a közlekedés elcsépelt slágerét fuvolázzuk, akkor arra is kellene egy kis pénzt fordítani, nem többet két-három „bidon” festékesdoboznál, amellyel a színház téri lépcsőzetes botlasztó meredélyét, a lépcsőszéleket fehérre lehet/kellhet mázolni, hogy lássa a félhomályban botorkáló színházjáró közönség, hová lép, midőn a művészetek imádott csarnokába botorkál.
A városvezetés kéretik nem ígérgetni. Kezdjen hozzá szótlanul a tanácsi döntés és a szükséges engedélyek beszerzését követően, a kézhezvételétől számított 48 órától nem tovább, a tényleges munkához, és csak akkor álljon ki a választópolgár elé, amikor az első gépkocsi kigördül vagy begördül a megígért (de mostanáig csak az ígéretek papírmaséjából hajtogatott) föld alatti, feletti parkolójából/ba.
Egyebekben is számíthat támogatásunkra.
Tisztelettel
Csütörtöki M., ny. garázsmester
