2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A húsvét másodnapján szokásos vidám locsolkodást minden évben fájdalmas emlékek árnyékolták be családunk apai ágán. 

Székelyföldön még ma is őrzik a húsvéthétfői locsolás hagyományát, jéghideg kútvízzel. És ez nem volt másképp idén sem, a zord idő ellenére. Fotó: Kerekes István


A húsvét másodnapján szokásos vidám locsolkodást minden évben fájdalmas emlékek árnyékolták be családunk apai ágán. Megboldogult nagyanyám, majd édesapám is a locsolkodás fölösleges, pogány jellegét emlegette. Ők a régi időkbe visszanyúló hagyományt – mely a víz tisztító és megújító erejében gyökerezik – a leghatározottabban utasították el. Még napjainkban is, elszórtan ugyan, de előfordul, hogy vidéken vödörnyi kútvízzel locsolják a lányokat, amit a múlt árnyékában élő jóapám egy emberöltőn át nemes egyszerűséggel ostobaságként emlegetett. Gyermekkorom húsvét másodnapjainak része volt az a szomorú történet, amely a víz megtisztító ereje helyett a család számára a halált jelentette. Visszatekintve felrémlik az a fájdalom, amit a húsvéthétfői reggeleken édesapám frissen borotvált, illatos arcán felfedezni véltem. Rezzenéstelen arccal, mereven tudott órákig az ablak előtt állni,  és a kút kávájába kapaszkodó, múltba révedező tekintettel sokadjára is mesélni  az általunk már ismert, számára azonban felejthetetlen történetet. Édesanyám figyelmeztető pillantásával jelezte, hogy ezek a percek az emlékezésé, a testvéri szeretetből áradó szenvedésé, amit az évtizedek múlása sem tudott  kitörölni apánk szívéből, ezért hagyni kell őt, hogy zavartalanul felidézhesse gyermekkora legfájdalmasabb történetét, mely egy életen át visszatérő rémálomként kísérte.
„A falu legszebb lánya”
A ház nem a szülői ház, a kút sem az egykori gémeskút, ennek ellenére megelevenednek a szereplők, az események, és ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, esetenként a könnyeivel küszködve, máskor folyásuknak szabad utat engedve  évről évre el kell mesélnie. Talán mert úgy érzi, ezáltal pár percre megelevenedik „drága szép” nővérének, Rozikának az emléke. 
A ’30-as évek tájékán ő még nyolcévesforma legényke, a nővére, Rozika tizenhat esztendős gyönyörű hajadon, gyermekszemmel a falu legszebb lánya, számára legalábbis. Sűrű, gesztenyebarna göndör haját nagyanyám segítségével fonja koszorúba, melyből a piros pántlika sem hiányzik. Nagy a sürgés-forgás, a locsolók érkezését terített asztal várja, a szalonnadarabkával fényesített, vörös vagy lila hagyma héjával, lila káposztával, céklával festett  tojások  mosolyognak a kaláccsal halmozott tányérok  mögül. A muskátliból készült bokréta is ott sunyít a színes  tojások  között arra az esetre, ha a kiszemelt kalapján nem virítana másik. A Nagy utcáról tér be egy csoport legény a Malom utcába, a muzsikaszó egyre erősödik. Amint az akácos szomszédságában lévő házuk felé közelednek, a muzsikaszó és kurjongatás erőteljesen visszhangzik. Árpád, a kisöcsi az utcán várakozik és számolja, hányadik lányos háznál tartanak a vidám legények, hogy időben jelt adhasson a készenlétre. A jókedv tetőfokára hág, miközben a kiskapun betérnek a legények, beintenek a prímásnak, aki elkezdi húzni nagyanyám, 
Fekete Róza kedvenc nótáját, amitől azonmód el is érzékenyül: „Eltörött a hegedűm/Nem akar szólani/Rózi, Rózi, mi bajod?!/Miért nem akarsz szólni?...”. 
Rozikát, de még nagyanyót is megforgatja az udvaron hangoskodó vidám sereg, majd hirtelen mozdulattal felkapják  a darázsderekú, pehelykönnyű leányzót és a kúthoz röpítik, közben már ömlik is egyik veder víz a másik után. Az ünnepi alkalomra gondosan előkészített népviselet, a vállkendő, de a keményített alsószoknya is csuromvizesen tapad a testéhez, pillanatok alatt teszik tönkre a jókedvű legények a hajnali készülődést. 
„A húsvét és a hőség nem járt együtt”
Akkor senki sem botránkozott meg, erre is számíthattak, nem volt ez ritkaságszámba menő locsolkodásforma, mégis utólag úgy tűnt, buzgalmukban túl sok jéghideg vizet locsoltak a szépséges Rozikára. A kérdésre, hogy miért kútvízzel locsolták, és a szülők miért nem akadályozták azt meg, édesapám a vállát vonogatva, mintegy önmagát is vádolva keresi a magyarázatot. 
– Felfoghatatlan, hisz  kora tavasszal általában akkortájt  is hűvös volt az időjárás, a húsvét és a hőség akkor is külön utakon jártak, sosem esett júniusra, júliusra vagy augusztusra a feltámadás ünnepe… A népszokás alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A locsolkodás hagyományának egyesek bibliai eredetet is tulajdonítanak, mivel a Jézus feltámadását  hirdető jeruzsálemi  asszonyokat vízzel locsolva próbálták a katonák elhallgattatni.  A népszokások közül azonban a húsvéthétfői locsolkodás, majd az azt követő bál a fiúk és lányok találkozásának, érintkezésének különleges lehetősége volt, amit a dombói legények is teljes mértékben megpróbáltak kihasználni.  Másnap a mi gyönyörű Rozikánk belázasodott, és két hét alatt a tüdőgyulladás elvitte. Ezt sose fogom megbocsátani az öntöző legényeknek, illetve a buta néphagyománynak. A nevükre sem emlékszem, nem is a személyek a fontosak, hanem az, hogy egy olyan népszokás miatt, melynek profán jellege általános emberi viszonyok alapjain nyugszik, nekem nem lehetett testvérem, a gyermekeimnek  pedig nagynénjük, unokatestvéreik, rokonság a faluban, mint másoknak. Úgy éltem le az életem, hogy egyetlen vérrokonom sem élt Dombón. Ezért tudok csak ellenségként tekinteni a locsolkodás hagyományára, mert említése mindannyiszor fájó sebeket tép fel – mondta ki keserű fájdalmát minden húsvéthétfő reggelén, utoljára tizenhárom éve, a mi drága édesapánk.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató