Most, az öregedés határán egyre inkább meggyőződöm arról, hogy bőven elég az a kis hely, ahová Isten rendelte, hogy szülessen az ember.
A nagy Romulus
„Most, az öregedés határán egyre inkább meggyőződöm arról, hogy bőven elég az a kis hely, ahová Isten rendelte, hogy szülessen az ember. Bőven elég, ha ott tudja teljesíteni – többé-kevésbé – azt a feladatot, amit magára vállalt, vagy azt, amivel megbízták. Én a színészi pályát vállaltam, és nekem ez egy olyan óriási feladat, hogy úgy érzem, mindig adósa fogok maradni... Hát én itt születtem, és nagyon boldogan fogok meghalni – remélem, minél később –, igyekezvén, hogy még ami van, azt magamból visszaszolgáljam az embertársaimnak.”
Boldogan fogok meghalni … visszhangzik bennem, bennünk a kegyetlen, szép mondatrész. Tíz éve, zimankós decemberben álltuk körbe némán, tanácstalanul, szomorúan a koporsót, melyben Ferenczy István betegségtől elaszott teste pihent. Lehet, boldogan halt meg, de mi, akik akkor ott voltunk, egyesek testben, mások lélekben, a döbbenettől, az ürességtől hideg kiégettséget éreztünk. Valahogy túl gyorsan zajlott minden, sok kérdést nem tudtunk feltenni neki. Tíz éve nincs közöttünk fizikailag, de szellemileg is egyre többször marad ki az életünkből. Lám-lám, augusztusban, mikor 75 éves lett volna, némán, jelzés nélkül mentünk el az esemény mellett. Nevét nem viseli sem utca, sem tér… Ha vigasz, Marosvásárhelyen egyetlen nyilvános terület sem visel színésznevet… Még jó, hogy volt tanítványai a találkozók alkalmával felkeresik sírját. Egyike volt azoknak az utolsó színművészeknek, akik nemcsak a színpadon, hanem a nap huszonnégy órájában voltak színészek. Az utcán, egy társaságban, egy vendéglőben, vagy éppen horgászás közben is mindenki látta, érezte, hogy: Színész. Nem játszotta, élte a szerepet. Azt a szerepet, amit Ferenczy Istvánnak hívtak. Színpadon és az egyetlen filmben Törőcsik Marival az oldalán (Holt vidék, rendezte Gaál István, díjazva Karlovy Varyban) úgy játszott, mint Ferenczy István, egyénisége átütött a maszkon, kikandikált a paróka alól. Sok jó története volt, és mindig alkalomhoz kötötten mesélte. Az egyik az volt, hogy fiatal színész korában ruhacsipesszel szorította össze az arcát, hogy legyen egy kis ránca, mert akkor „méltóságteljesebb lesz”. Vajon érezte, hogy nem éri meg a ráncos színészek korát? Nem tudjuk. Azt viszont látjuk, érezzük, hogy nagy űr maradt utána, a színpadon, az öltözőben, a színházi büfében, az utcán és a közéletben. Most, tíz évvel a temetése után a magyar színházművészet újra temet: Hollósi Frigyes, a budapesti Nemzeti Színház színésze indul utolsó útjára. Talán ha valóban van színészmennyország, vagy pokol, biztos találkoznak és nagyon jóban lesznek…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
