2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sic transit gloria mundi

A Maros megyei Bún Alsó- (vagy Kisbún) és Felsőbún (vagy Nagybún) egyesítéséből jött létre. 1301-ben Bwn alakban említik először. Reneszánsz kastélyát a 17. század elején Bethlen Farkas építtette, 1640–1641-ben fia, Bethlen János újjáépíttette, bővítette, és magas várfallal, bástyákkal vetette körül. Itt írta meg gróf Bethlen János a Rerum Transilvanica című történeti művét. Bún és Alsóbún közt félúton kastélyszerű romos udvarház árválkodik egy jóval későbbi – ma már használaton kívüli – méretes gát szomszédságában. Ez a kisbúni Bethlen-kastély…


Az erdélyi reneszánsz

A 16–17. század fordulóján és utána Erdély-szerte fokozott erővel indult meg a kastélyok és udvarházak építése a késő reneszánsz helyi változatában.

Az „erdélyi reneszánsz”-ként nevezett építkezés fénykora, kifejlődése, virágzása egybeesik az Erdélyi Fejedelemség fénykorával és Bethlen Gábor uralkodásával.

Keresztes Gyula a Maros megyei kastélyok és udvarházak című könyvében rávilágít arra, hogy a század első felében a késő reneszánsz formavilága a kedvelt, majd a folytonos változások során, a reneszánsz szigorúbb formáitól eltérve, divatossá vált a derűs virágdísz, olyannyira, hogy lassanként új stílusváltozat, az erdélyi virágos reneszánsz bontakozott ki.

Példaként akár a szárhegyi Lázár-kastélyt is megemlíthetjük, azonban ismert az a változat is, ahol a homlokzat reneszánsz elemeit klasszicista részletek cserélték fel, mint történt ez a kisbúni kastélynál is.


A tömör, négyszögletes alaprajzú elrendezés

A kisbúni birtokot a Losonczi Bánffy család megállapodás alapján a 16. században a bethleni Bethlen Miklósnak adta át az ott álló várral (?) együtt.

Sajnos a krónika a vár nagyságáról és állapotáról nem tudósít, de ha volt ott vár is, az a Bethlen családnak az induláshoz kedvező előnyt jelentett.

1617-ben Bethlen Farkas erdélyi főgenerális kastélya építésénél a tömör négyszögletes alaprajzú elrendezést választotta. A sarkokra különböző formájú, sokszög alaprajzú külső bástyákat építtetett.

A kéttraktusos épületmag szimmetrikus elrendezéssel, zömök sarokbástyákkal, eredetileg kevés ablaknyílással, koronázópárkányának frízében, a padlástérben lőrésnyílásokkal és a párkány felett feltételezhetően pártázattal épült.

Az épületmag fölé emelt magas sátortetőzet hangsúlyozza ki a kastély tömegét, és csupán az abba metsződő sokszögű négy toronysisak oldja fel annak komorságát, tömegét.

A kastély a végső formáját a 19. század első harmadában nyerte el, amikor megépült a bethlenszentmiklósi kastélyra emlékeztető árkádos főhomlokzata.


A települések birtokosai

Kisbúnt tehát hiába keressük a térképen, csak Búnt és Alsóbúnt találunk: Fehéregyházától néhány kilométerre, északra, illetve északkeletre.

Szász András közlése szerint is egykor mindkét település előbb a Bethlen, majd a Haller család birtokához tartozott, akárcsak a szomszédos, mára Segesvárral teljesen egybeolvadt Fehéregyháza.

A négyszög alaprajzú, sarkain sokszögű tornyokkal megerősített késő reneszánsz stílusú épületet Haller Gábor tanácsára és tervei alapján 1640-ben kőfallal vették körül, melyet sarkain úgynevezett olasz bástyák erősítettek.


A díszes faragott ajtók tanúsága

1640–1641-ben Bethlen Farkas fia, Bethlen János történetíró reneszánsz kastélyát újjáépíttette, bővítette, külső bástyákkal és magas várfalakkal vette körül.

A kastély oldalán, a hosszabbik homlokzat elé minden bizonnyal ez időben építtették a két sarokbástya közé az árkádíves, tornácos bejáratot, és fölé az emeleten az ugyancsak árkádíves loggiát.

Sajnos az emeleti részt később ablakokkal zárt helyiséggé változtatták. Az ellenkező oldalon az alaprajzi bővítés a kastély mellékhelyiségeit foglalja magába. A földszinti helyiségek boltozati része igen változatos, az emeleti termek síkmennyezettel fedettek, és azok pompájáról a díszes faragott ajtók tanúskodnak.

Az épület tengelyében, vagyis a súlypontjában elhelyezett központos hall és lépcső díszes kivitelezéssel készült.


Bethlen Gábor emléktáblája

A külső erődövezet egyik bástyáját Haller Gábor tervezte. Balogh Jolán Erdélyi reneszánsz című munkájában feltételezi, hogy mindegyik bástyát Haller Gábor tervezte.

Bethlen Gábor 1675-ben a kastély homlokzatára emléktáblát helyezett, és abba a gróf Bethlen család címerét és nevét is bevésték, ami azt sejteti, hogy az építkezést a fejedelem ösztönzésére szorgalmazta a család.

Hogy a bástyák pártázatát mikor és ki távolította el, arról a krónika nem tesz említést, de a kastély klasszicizáló timpanonos homlokzati kialakítását a bővítési munkák alkalmával nyerte el.


Bethlen János adománya

A felvezetőnkben már említettük, hogy gróf Bethlen János Kisbúnon írta a Rerum Transilvanicarum Libri IV. című munkáját, melyben Bethlen Gábor uralkodásától kezdve az 1663-ig terjedő korszakot írta le.

Nem hagyható említés nélkül az sem, hogy Bethlen János a marosvásárhelyi református kollégium fenntartására 2 ezer forintot adományozott.

A kastélyt övező várfalak és a négy sarokbástya mérete jelentéktelen volt a kastély méreteihez viszonyítva, és az védelmi szempontból sokat nem jelentett.  A gazdasági épületek a várfalakon kívül álltak.


A kopárrá vált, egykor pompázó park

Az épület, amely viszonylag épen vészelte át a történelem viharait, a második világháború után évtizedekig a fehéregyházi állami gazdaság irodáinak adott otthont.

Ugyanakkor tudni kell, hogy az államosítás után a mezőgazdasági egység a műemléket mindaddig használta, míg a gondozatlan épületek használható állapotban voltak.

Ekkor vált kopárrá az évszázados fákkal és parkkal pompázó „nagyberek és kaszáló”, melyen a kastély is állt, és amelyet a Nagy-Küküllő vize határolt medrének, árterületének rendezése előtt…


A kastély a végső pusztulását várja

Az épület sorsát a Nagy-Küküllő 1970-es nagy árvize pecsételte meg. A tengernyi víz hatalmas pusztítást okozott a közeli Segesvár alsóvárosában.

Szász András közlése szerint ekkor határozták el az illetékesek, hogy a hasonló esetek elkerülése céljából gátat emelnek a Bethlen-kastély szomszédságában. Mire a védmű elkészült, az állami gazdaság kiköltözött a műemlék épületből. 

A gazdátlanná vált kastély azonban még 1980-ban is viszonylag épen állt.

Pusztulása a kilencvenes években kezdődött el. Tetőgerendázatát, nyílászáróit elhordták, védőbástyáit megbontották.

Kiemelten fontos megjegyezni azt is, hogy 1975-ben Keresztes Gyula készített egy tanulmánytervet a kastély eredeti nagyságában való elköltöztetésére és újbóli felépítésére, és javaslatot is tett a felhasználására.

A javasolt helyként az Ispánkút szomszédságában lévő, enyhén lejtős oldal kínálkozott.

Az árvízvédelmi munkálatokkal előrehaladott állapotba jutottak, a kastély pedig elhagyatva romosodik, végső pusztulásra várván.

Az egykor impozáns épületből napjainkra hasznavehetetlen rom maradt, melyet legfeljebb egy azonnali és hatékony beavatkozás menthet meg.

Dr. Kálmán Attila történészt, Demján László műemlékvédő szakmérnököt és Szabó Előd teológust, unitárius lelkészt is megkértük, hogy összeállításunkat kiegészítsék.


Dr. Kálmán Attila: Negyvenévi vonaglás után az épület megadja magát…

A kastély 20. századi története mozgalmasnak mondható. A Szentkereszty családtól a magyar, majd a román állam tulajdonába kerülő kastélyt nem kellett államosítani. Később az állami gazdaság használta. Az 1970-es évek árvizei megrongáltak a kastélyt.  1978-ban már arról írtak a lapok, hogy lebontják azért, hogy víztároló medencét építsenek. A lebontásra nem került sor, de az épületet sorsára hagyták. Ezután a kastély üresen várta sorsa beteljesülését. A rendszerváltás után gazda nélkül maradt. Kőbányának használták. Majdnem negyven évig tartott ez a vonaglás, végül az épület megadta magát, ma egy kőhalom van, ahol valamikor vár állott.

A kisbúni kastély sorsára jutott a nagyteremi kastély is. A 19. század végén a Bethlenek tulajdonából kikerült a birtok, ezután a Solymossy, majd Vay családok tulajdona. 1932-ben már a kastély építőanyagát áruba bocsátják, sorsa azonban csak az 1940-es évek elején teljesült be. Mégis maradt mutatóul egy épületrész, amely mára romos állapotban van. Sic transit gloria mundi. Ma már csak régi fényképek, metszetek emlékeztetnek a kastély és parkjának egyediségére.


Demján László műemlékvédő építész: Az idő szalad, a papír marad…

A romániai műemlékek jegyzékében az MS-II-m-A-15610 sorszámon szerepel egy nem létező kastély. Papírforma, leltári szám, és a teljes adminisztráció becsukhatja a porosodó nagykönyvét. Mehet vissza a polcra. A kastély papíron marad, az idő meg csúnyán elszalad, a múlt pedig talán már nem is érdekel… egyeseket. Azt jobb inkább nem bolygatni.

Valamikor a nyolcvanas évek elején, jó tíz évvel a nagy árvizek után jártunk gyalogosan a Nagy-Küküllő mentén a művészettörténész kollégámmal, Judókával. Nekünk kellett dokumentálni az akkori állapotokat. Nagy mérnöki pontossággal megépített védőgát tövében találtuk az akkor már teljesen elhagyatott, de még formavilágában tündöklő reneszánsz csodát. Szinte láttuk-hallottuk a hajdani koslatást, hintók-kocsik zaját, kutyafalkák csaholását és a lovak horkantásait, szép magyar szófoszlányokat és az állandóan füstölő hátsó kéményekből kiáramló friss kenyérillatot. Az erődített várfalak sarokbástyáin távolba mélázó őrök delet kiáltó harsonája ébresztett és zökkentett vissza mai világunkba.

Judókával kívül-belül körbejártuk a néptelen és árva udvarházat, megmaradt kastélyt. Láttuk a főbejárattal szembeni jobb oldali ikerkémény belső oldalán még ott díszelgő, cirkalmas betűkkel felírt BI vagy talán BJ monogramot, a szépen faragott ajtók megmaradt zábéit, a kikoptatott széles deszkázatú padlókat és a már omladozásra ítélt mennyezeti nádszálak kikíváncsiskodó végeit. Aztán egy értékmentő gondolattal leszereltük a bejárati kapuszárny belső oldalán még díszelgő zárcímkét, és továbbindultunk a következő állomásunkra. Az idő szalad, már Judóka is itthagyott, a kastély, mint egy homokóra, átcsurrant az időkapun szépérzéki formájából egy kupac romhalmazzá. 

Hát csak ilyen a történelem.


Szabó Előd teológus, unitárius lelkész: Amiről az alig négyméteres falrészlet beszél…

A kisbúni Bethlen-kastélyt az 1980-as években még lakóházként használta az állam. A rendszerváltás után sorsára hagyták az épületet. A község magyar érdekképviselete eredménytelenül küzdött a kastély megmentése érdekében, nem volt helyi és más szinteken sem akarat ennek az örökségnek a konzerválására. Tizenöt-húsz év alatt a természetes romlás és az emberkéz által okozott károk a visszafordíthatatlan pusztulás felé sodorták ezt a műemléket. Ma már csak maradványok állnak az egykoron pompás épületből: három, kb. négyméteres falrészlet beszél már csak arról, hogy valamikor nem is akármilyen élet töltötte be ezt a helyet. 

Imecs Lajos nagybúni lelkésztől tudtuk meg, hogy a nagybúni reformátusok egy Bethlen-kúriát használnak istentiszteleti helyként, templomként vasárnapról vasárnapra. A család kettős címere, monogramja látható a bejárat fölött, de a kígyót ábrázoló Bethlen-címer a szószékkoronán is fellelhető. Az épület belső részét alakították át, hogy a templomi céloknak megfeleljen, és tornyot építettek hozzá. 

*

A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációért köszönet Keresztes Pálnak és Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek. A régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész küldte be a szerkesztőségünkbe. Mai fotók: Imecs Lajos nagybúni lelkész.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató