Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Több színben nyíló rózsák mellett megszokott szürke verebek ugrálnak az egyenletesre kaszált zöld fűben, amikor egy sereg galamb ereszkedik le az aszfaltra. Egymás felé fordítják fejüket a madarak, s megnyugszanak: mindnek van bőséges helye. Ahogy nézem őket, József Attila szép szerelmes versének kezdősorai jutnak eszembe: „Mikor az uccán átment a kedves, / galambok ültek a verebekhez.”
Június volt, amikor az alig húszéves költő leírta ezeket a szavakat. Nálunk is június van még, eső utáni fénylő zöld fű, piros szirmú rózsák között verebek és galambok békés egymás melletti tipegése visszaállította az igazi főtéri hangulatot a szükségállapot és veszélyhelyzet után.
Csupán néhány ismerős arc hiányzik a járókelők közül, mert az élet kemény küzdelmében ismerős arcok tűnnek el az idő múlásával, és új arcok jelennek meg a régiek elmosódó ködhulláma mögött, miközben a rózsák és a galambok hűségesen a helyükön vannak ebben a szokatlanul hideg, esős nyárban is. A főtér képétől immár elválaszthatatlan galambok mellett egy idő óta a tengert álmodó sirályok lettek a városközpont szárnyaló vendégei. Pár éve meglepődve fedeztem fel a Kultúrpalota magasságában szálló szürkésfehér madarakat. A nagy magyar tengert, a Balatont juttatták eszembe, majd a kéklő görög vizeket, ahogy a sétahajókat kísérik játékos repülésükkel és jajongó madárhangjukkal. Ezek a balatoni vagy tengeri sirályok jól érzik magukat minálunk, elnézem, ahogy ott köröznek, pihennek a Városházával átellenben levő legmagasabb épület cseréptetején. Minálunk is fészkelnek, s ha itt költik ki a fiókáikat, akkor nekik is Marosvásárhely lett a hazájuk.
Tavasszal az ablakommal szemben lévő telek hársfáján megjelent három balkáni gerle, a még lombtalan fán fészekhelyet kerestek maguknak. Bizakodva és reménykedve vártam, figyeltem otthonkereső, családalapító játékukat. Pár nap után az alig rügyező hársfán letisztázódott a bús gerlicék szerelmi harca, ketten maradtak, s úgy látszott, a Kerektó utca (később nevezték el a Szózat költőjéről, Vörösmarty Mihályról) egyik udvara újból hangos lesz a jellegzetes, jól felismerhető gerledaltól. Később kiderült, máshol találtak fészket maguknak, s a minap a főtéri fák egyikén megtalálni véltem az eltűnt gerlét. Nem tudom, a kiközösített harmadik panasza szólalt-e meg, ahogy a búgó gerledal messzire hullámzott a rózsák felett. Akkor győződtem meg arról, hogy a gerlékkel, sirályokkal és a siető vagy sétáló városlakókkal visszatért a megszokott élet a főtérre.