Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A legtöbb embernek az ápolói munka hallatán a sebkötözés, vérnyomásmérés, az injekció beadása, a betegek mozgatása, etetése, pelenkázása jut eszébe, a feladat azonban, ami az ápolóra hárul, ennél jóval több és jóval összetettebb. Kicsit beszélgetőtárs, kicsit pszichológus, kicsit lelki támasz, de már-már családtag is. A Gyulafehérvári Caritas idősotthonainak, valamint az otthoni idős- és beteggondozói hálózatának az alappillérei az ápolók, hiszen ők azok, akik a legközelebb állnak az ellátottakhoz, akik odafigyelnek minden rezzenésükre, szükségletükre. A magukra maradt idősek, ágyhoz kötött betegek úgy várják a Caritas ápolóit, mint az angyalt, hiszen azok elbeszélgetnek velük, érdeklődnek, hogy mi történt a legutóbbi találkozás óta, hogy vannak az unokák. És ez legalább annyira hasznos az ellátott lelkiállapotára nézve, mint maga a konkrét segítségnyújtás. Május 12. az ápolók világnapja, így a májust a Gyulafehérvári Caritas az ápolóknak szentelte, ezáltal is próbálva felhívni a figyelmet annak az áldozatos munkának a jelentőségére, amit ők a mindennapokban végeznek. Összeállításunkban a hivatás szépségeiről, illetve annak nehézségeiről a Caritas két munkatársával, a Marosszentgyörgy községben otthoni gondozást végző Bóni Máriával, valamint a búzásbesenyői idősotthon ápolójával, Horváth Kovács Ildikóval beszélgettünk.
Amikor a fájdalmas, méretes seb meggyógyul, a hónapokig alig mozgó idős ismét ki tud sétálni az udvarra, a ráncok körülölelte hálás tekintetek, a csillogó szemek, amelyek érkezéskor fogadják, vagy amikor úgy érzi, hogy valakin segített, egy olyan emberen, akinek nincs akire számítani – ezek azok a mindennapi apró sikerélmények, amelyek erőt adnak, örömet okoznak az ápolónak – véli Bóni Mária, aki a marosszentgyörgyi, tófalvi és csejdi idősekről, betegekről gondoskodik, immár negyedik éve.
Mária elárulta, már gyerekkorában kötözte a babáit, fogorvososdit játszott, majd felnőttként is az egészségügy-ben találta meg a helyét, elvégezte a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolát, nyolc éven át dolgozott a Carit-San járóbeteg-rendelőben, majd több fogorvos mellett.
Aktív lényéből adódóan mindig is kihívásnak tűnt számára a terepmunka, ezért négy évvel ezelőtt bekopogtatott a Caritas marosvásárhelyi munkapontjára, ahol kiderült, jókor érkezett, ugyanis éppen Marosszentgyörgyre, Tófalvára és Csejdre kerestek otthoni beteggondozót. Mivel Mária Ernyében lakik, kézenfekvő volt számára az otthonához közeli állás. Eleinte nem volt könnyű dolga, ugyanis nagy a település, rengeteg a kis utca, Mária nevetve mesélte el, hogy az első hónapokban bizony lefényképezte Csejden a házakat, hogy majd a következő alkalommal visszataláljon oda. Amikor kezdte a munkát, szinte hatvan betege volt, most negyven körüli a számuk.
– Nagyon komplex ez a hivatás. A beteg és ápoló között egy idő után kialakul egy közeli, bizalmi kapcsolat. Azt szeretnék, ha minél többet maradnék velük, van, amikor meg is jegyzik, hogy bezzeg a szomszédnál többet ültem. De nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is kell, meg kell érteniük a betegeknek, hogy az idő értékes, és egyértelmű, hogy a súlyosabb eseteknél, az ágyhoz kötött betegeknél több időt töltök – hangsúlyozta.
Marosszentgyörgy községben köztudottan népes roma közösség él, sokan közülük mélyszegénységben, így előfordul, hogy az ápolónak olyan otthonokba kell bemennie, ahol a minimális higiéniai feltételek is hiányoznak.
– Nagy gondot fordítok a tisztaságra, amikor ápolunk, nagyon fontos, hogy a beteg környezete tiszta legyen. Ellenben előfordul, hogy olyan helyre megyek ki, ahol a szobában csak egy ágy van, és semmi más, nincs hová letegyem a táskám. Vannak helyek, ahol jó feltételek vannak, tisztaság, együttműködő hozzátartozók, ilyen körülmények között nekünk is könnyebb a dolgunk, ha nem úgy találjuk másnap a beteget, ahogy mi hagytuk 24 órával azelőtt. De sajnos vannak esetek, amikor egyáltalán nincs hozzátartozó, vagy távol élnek az időstől, így csak mi nyitjuk rá az ajtót. Egyre több a magányos idős, sok a feszültség a családokban, így gyakran nem is annyira az ápolásra, hanem elsősorban arra van szükségük, hogy valaki benyissa az ajtajukat, és elbeszélgessen velük. Sok olyan időshöz járok, akik nem ágyhoz kötöttek, viszont nem tudnak elmenni családorvoshoz, nem tudják kivenni a gyógyszereiket, így ebben is segítek nekik – osztotta meg tapasztalatait az ápoló.
Sokéves tapasztalata alapján Mária határozottan állítja, az idősek, betegek felépülését nem csak az segíti elő, ha szakemberként kiválóan elvégzi a munkáját, hanem a bizalom, ami ápoló és beteg között kialakul, a szeretet, az empátia, az odafigyelés, amit az ápoló nyújt neki, az mind-mind hozzájárul ehhez.
– Mi, ápolók először is emberek vagyunk, és csak utána szakemberek. Úgy próbáljuk az otthoni környezetében szakszerűen ápolni a beteget, hogy az emberi méltóságát megőrizzük. A mi munkánkban ugyanolyan fontos a lelki támogatás is, mint maga a gyógyító célú ápolás. Arra is szüksége van a betegnek, hogy bekötözzem a sebét, de arra talán még inkább, hogy elbeszélgessek vele arról, ami bántja – véli a szakember.
Az ápoló hivatásából fakadóan eleve folyamatosan ad: segítséget, törődést, odafigyelést. Azonban rengeteget kap is: hálás tekinteteket, kedves szavakat, szeretetteljes fogadtatást, amiből erőt merít a mindennapok nehézségei közepette. Mária megjegyezte, nagyon jó érzés, amikor annyira ragaszkodnak hozzá az idősek, gyakran hozzátartozók számolnak be arról, hogy jobban várják őt, mint a családtagjaikat. Mesélt egy idős néniről, akinek fekély volt a lábán, helyrejött, majd leesett, és combcsonttörés miatt szorult ellátásra. Amikor az állapota annyira javult, hogy szinte ugyanúgy el tudta látni magát, mint a baleset előtt, és Mária mondta neki, hogy lassan nem lesz rá szüksége, felkiáltott: „Marika ide addig jöjjön, amíg élek!”
Egy másik betegének tenyérnyi nagyságú fekély volt a lábán, és ahogy gyógyult, szív alakúvá zsugorodott, az idős pedig megjegyezte, hogy Mária olyan szeretettel gondozta, hogy szív alakú lett a sebe, és a lelkére kötötte, hogy ha meg is gyógyul, azután is menjen hozzá, hiszen ki kell váltani a gyógyszereit, és be kell vásárolni neki. Igen közel állt a szívéhez egy tófalvi vak néni, aki a nehézségei ellenére mindig vidám volt, csacsogott. Két évig járt hozzá, de sosem hallotta panaszkodni. Nem volt benti illemhely a házban, kijárt éjszaka is a vécére úgy, hogy a környéken rendszeresen kószált a medve. Mária nagyon féltette, és örömmel tölti el, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a néni hozzátartozóival, és gondoskodni arról, hogy élete utolsó időszakát ne egyedül töltse.
A marosszentgyörgyi idősek, betegek „őrangyala” megjegyzi, ma is gyakran eszébe jutnak egykori osztályfőnökének, Pap Eszter főasszisztensnőnek a tanításai, ő mondta a diákjainak, hogy vannak dolgok, amelyek nem taníthatók: ilyen az emberség, az empátia.
Munkássága során nemcsak szívélyes fogadtatással szembesül, hanem előfordulnak helyzetek, amikor elutasítóan viszonyulnak hozzá. Volt egy néni, aki haragudott az egész világra, durva, nyers volt a modora.
– Tudtam, hogy nagyon rossz körülmények között élt, nem kapott soha szeretetet, de zavart, hogy heti háromszor mentem hozzá, és mindig így viselkedett. A nyolcvanadik születésnapján vittem neki egy tortát és virágcsokrot, tudtam, hogy senki sem köszönti fel. Mindketten sírtunk, nagyon jólesett neki, és utána hónapokig emlegette, hogy neki soha senki nem sütött tortát – osztotta meg a kedvező fordulatot vett történetet Mária.
Horváth Kovács Ildikó hét éve dolgozik a Gyulafehérvári Caritas búzásbesenyői idősotthonában ápolóként, gondozási vezetőként. Végzettsége szerint asszisztensnő, családorvos mellett is dolgozott, azt váltotta az idősotthoni munkára.
– Nagyon nehéz, de nagyon szép hivatás ez, hiszen valójában nekünk az otthonban jelenleg is 18 családtagunk van az idősek személyében. Nagyon sokat kapunk tőlük, ők is elfogadnak minket családtagként, és érezzük, hogy a szeretetünk boldoggá teszi őket. Életre szóló emlék számomra, amikor egy idős, haldokló néni annyit kért tőlem, hogy öleljem meg és szeressem – elevenítette fel a megható pillanatokat az ápoló.
Az ápolói munka valójában rendkívül összetett, hiszen vannak konkrét fizikai teendők – megfordítják a beteget az ágyban, tisztába teszik, megetetik vagy átteszik az ágyból a tolószékbe, kiviszik az illemhelyre, segítenek neki járni –, de mindezzel párhuzamosan oda kell figyelni az idős lelkivilágára, megértően, empatikusan kell viszonyulni hozzá.
– Az otthonban élő idősek többsége demens, tehát bele kell tudnunk helyezkedni az ő világukba, „elkísérjük” őket oda, ahová menni akarnak, olyan képzeletbeli helyszínekre, amelyek az emlékeikben élnek. Előfordul, hogy kimegyünk lovat itatni, vagy a temetőbe a társuk sírjához, vagy a buszmegállóba, holott valójában az udvaron sétálunk. Mi az udvart látjuk, de az idős nem, hanem az emléket, a helyet, ahol lenni szeretne, és ebben mi partnerek vagyunk. Talán azért is ragaszkodnak annyira hozzánk, mivel mi belépünk a világukba. Nagyon fontos, hogy nem szabad helyreigazítani őket, azt mondani, hogy nem igaz, amit látni vél, nem ott vagyunk, ahol ő gondolja, hiszen az a világ az ő realitása. Az az ápoló, aki erre nem képes, nem fogja tudni megfelelően gondozni a demens betegeket. A hozzátartozók gyakran próbálják győzködni idős szerettüket, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogyan ő azt megéli, ez pedig általában veszekedéshez vezet, megromlik a kapcsolat, és ez egyik félnek sem jó – véli Horváth Kovács Ildikó, aki szerint ugyanakkor az ápolónak átfogó egészségügyi ismeretekkel is rendelkeznie kell, tudnia kell, mire figyeljen oda, melyek azok a jelek, esetleg apró tünetek, amelyek rosszullétre, betegségekre utalnak.
Az idősek életében igen nehéz időszak az, amikor bekerülnek az otthonba, az ápolókra hárul a feladat, hogy segítsenek nekik a beilleszkedésben.
– Megpróbáljuk a környezetet olyanná tenni, amihez az idős szokva van, arra törekszünk, hogy legalább részben az otthoni rutinja itt is meglegyen. Például, ha minden reggel tojást eszik, akkor azt adunk neki. Apró dolgok ezek, de számukra nagyon fontosak. A másik, amivel segíteni tudunk, az a viszonyulásunk – szeretettel fordulunk felé, beszélgetünk vele, meséltetjük, egyrészt, hogy megismerjük őt, hiszen ezáltal könnyebben be tudunk lépni az ő világába, másrészt pedig azáltal, hogy ha mesél az emlékeiről, jobban érzi magát. Ugyanakkor a kezdeti időszakban a hozzátartozóval való kapcsolattartás egyeseknek sokat segít, de van olyan idős is, akinek árt. Az első napokban számunkra ez már nyilvánvalóvá válik, ezért előfordul, hogy megkérjük a hozzátartozót, egy ideig ne hívja a szerettét, amíg meg nem szokja az új környezetet.
Akárcsak egy nagy családban, az idősotthoni mindennapokban gyakoriak a közös foglalkozások, van, amikor a konyhán is segédkezhetnek az idősek, például laskát gyúrni, vagy húsvétkor piros tojást festeni, de az is előfordul, hogy virágot ültetnek közösen, illetve, ha valamihez ragaszkodnak, abból kivehetik a részüket, hogy ezáltal is hasznosnak érezhessék magukat, van például, aki teríteni szeret, más pedig sepregetni.
Amikor a nehézségekről faggatom, Ildikó határozottan kijelenti, a legnehezebb része ennek a munkának, amikor elveszítenek egy-egy idős embert.
– Annak, hogy családias a környezet, ez a legnagyobb hátránya, hiszen ilyenkor családtagot veszítünk el, ami nagyon megvisel – jegyezte meg Ildikó, és hozzátette, előfordul, hogy pszichológus segítségét kérik egy-egy haláleset feldolgozásához.