A Maghreb al-Kaidája él és virul a Szaharában
Az algériai földgáztelep ellen intézett terrorista támadás megmutatta, hogyan vált egy elvetélt algériai felkelés regionális fenyegetéssé, részben az „arab tavasz” által okozott zűrzavarnak köszönhetően.
Az algériai földgáztelep ellen intézett terrorista támadás megmutatta, hogyan vált egy elvetélt algériai felkelés regionális fenyegetéssé, részben az „arab tavasz” által okozott zűrzavarnak köszönhetően.
Az al-Kaida terrorszervezet algériai csoportja a Mali, Algéria és Mauritánia által határolt senki földjére vonult vissza, miután a 90-es években egy tíz évig tartó kegyetlen háborúban vereséget szenvedett az algériai hadseregtől. A senki földjén aztán meggazdagodott csempészetből és túszejtő akciókból, új tagokat toborzott, majd a líbiai polgárháborúból származó korszerű fegyvereknek köszönhetően minden korábbinál ütőképesebbé vált.
A múlt heti terrortámadás arra is példa, miként alakulhat ki régóta lappangó etnikai ellentétekből (Mali), polgárháborúból (Algéria) és forradalomból (Líbia) Észak- és Nyugat-Afrika sivatagjaira és szavannáira kiterjedő konfliktus. Az algériai iszlamistákat a hadsereg brutális módszerei („nem ejtünk foglyokat”) dél felé, a sivatagba szorították ki. Ott azután az Iszlám Maghreb al-Kaidájának (AQMI) csoportjai bekapcsolódtak a nomád tuaragek és a mali kormány konfliktusába. Az AQMI egyik vezéralakja Muhtár Belmuhtár, aki a tuaragek mellé állva úgy döntött, hogy csapatainak megnövekedett erejét kihasználva leszámol régi ellenfeleivel, Algériával és a Nyugattal.
„Úgy tűnik, Belmuhtár elhatározta, hogy nemzetközi méretűvé szélesíti a mali konfliktust – vélekedik William Lawrence, az International Crisis Group nevű amerikai agytröszt észak-afrikai elemzője. – Nem kérdéses, hogy a Szaharában és a Szahel-övezetben tevékenykedő különböző csoportok azon vetélkednek, melyikük emeli magasabbra a dzsihád (hitetlenek elleni szent háború) zászlaját.”
Belmuhtár összerúgta a patkót az AQMI-val, és 2011 decemberben saját csoportot alakított Mali északi részén Álarcos Brigád néven. Megfogadta, hogy mindenkit megtámad, aki fenyegeti a Mali északi részén formálódó radikális iszlamista miniállamot. Csempészetből és túszejtésből rengeteg pénzre tett szert – csupán nehézfegyverek hiányoztak. Ezen segített a líbiai rezsim bukása: felkelők akadálytalanul fosztották ki Kadhafi hatalmas fegyverraktárait. A korszerű eszközökből bőven jutott az iszlamistáknak is.
A zúgolódó tuaregek 2012 januárjában kitört lázadásának célja saját haza létrehozása volt Mali északi részén. A felkelést azonban kisajátította az AQMI és a vele szövetséges szélsőséges csoportok. Új fegyverekkel, pénzzel és felduzzadt létszámú csapataival Belmuhtár megtehette azt, amire korábban soha nem volt képes: csapást mérni a szénhidrogénben gazdag Algéria energetikai infrastruktúrájára a Szaharában. Az országhatárok nem jelentettek akadályt a négykerék-meghajtású kocsikkal közlekedő, állig fölfegyverzett harcosok számára.
„Azáltal, hogy Mali északi része az AQMI és más radikális iszlamisták ellenőrzése alá került, valamint hogy a líbiai határ őrzése igen gyenge, a szervezet jóval nagyobb mozgásszabadságot élvez” – mutatott rá Arun Pillai-Essex, a Maplecroft kockázatelemző csoport szakértője. Szerinte az AQMI a líbiai és a mali hadseregtől is zsákmányolt fegyvereket.
Elemzők szerint kétséges, hogy az iszlamisták újabb támadást intéznének Algéria energetikai létesítményei ellen. Az amúgy is erősen őrzött telephelyeken nyilvánvalóan tovább szigorítják a biztonsági rendszabályokat. Ráadásul vannak arra utaló jelek, hogy az ain-amenászi létesítmény megtámadása csak azért volt sikeres, mert a terroristákat valamilyen módon belülről segítették.
Párizs és nyugati szövetségesei attól tartanak, hogy ha nem fékezik meg, az AQMI Európára is kiterjesztheti áldatlan tevékenységét. Az utóbbi napokban a franciák büntető jellegű légi csapásokat mértek az AQMI csapatai által Észak-Maliban ellenőrzött hatalmas területekre. Ezek nyomán fölmerül a kérdés, vajon az iszlamistáknak marad-e idejük arra, hogy újabb terrortámadásokat agyaljanak ki.
„Ez egyszeri epizód volt, (Algériának) szerencséje van – vélekedett Ricardo Fabiani, az Eurasia csoport elemzője. – Azt hiszem, a következő támadások más országok ellen fognak irányulni. Mauritánia könnyű célpont lehet, esetleg Marokkó, Líbia vagy az ECOWAS-csoport bármelyik tagja.” (Az ECOWAS a nyugat-afrikai országok gazdasági tömörülése.)
Az Ain-Amenász elleni támadás és a terrorista szervezetek elleni harc szükségessége közelebb hozta egymáshoz Algériát és Franciaországot, amelyeknek viszonyát jócskán megterheli a véres gyarmati múlt. A múlt heti rajtaütés előtt Algéria kitartóan ellenezte Párizs felhívását, hogy lépjen föl fegyveresen az Észak-Maliban tevékenykedő szélsőséges csoportokkal szemben. Algír arra hivatkozott, hogy egy intervenció veszélybe sodorná a térség stabilitását, ráadásul a konfliktus átterjedhetne Algéria sivatagi területeire.
Most viszont, hogy a harcok már elérték Algériát, a maghrebi al-Kaidához köthető csoportok ismét szembetalálják magukat korábbi kérlelhetetlen ellenségükkel: az algériai hadsereggel.
Nagyobb katonai hadműveletek indítása az al-Kaidával szemben azonban nem jelent megoldást az alapvető problémára – figyelmeztetett Lawrence, az észak-afrikai térség elemzője.
„Ez összefügg a líbiai konfliktussal, összefügg a mali konfliktussal, összefügg a tuaregek öt évtizedes küzdelmével, összefügg a húsz éve zajló algériai harccal” – mutatott rá.
„Végső soron az észak- és nyugat-afrikai államoknak, nem is szólva Európáról, szembe kell nézniük azokkal a körülményekkel, amelyek lehetővé tették az al-Kaida térhódítását ebben a szegény térségben. A katonai válasz legjobb esetben is csak részleges választ jelent. Erőteljes politikai, humanitárius és gazdasági lépések nélkül a katonai intézkedések önmagukban nem fogják megoldani a problémákat” – figyelmeztetett Lawrence.
