Majomcsoport-találkozó

Olyan volt, mint egy osztálytalálkozó, ahol nem az évfolya-mok végzősei, hanem színdarabok szereplői láncolták össze közös emlékeiket. 1963-ban a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán elindult valami. Egy színjátszó csoport, amely kiegészítette az oktatást.

Fotó: Vajda György

Olyan volt, mint egy osztálytalálkozó, ahol nem az évfolya-mok végzősei, hanem színdarabok szereplői láncolták össze közös emlékeiket. 1963-ban a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán elindult valami. Egy színjátszó csoport, amely kiegészítette az oktatást. Aztán olyan alternatív színházi műhellyé lett, ahol mást is el lehetett mondani a közönségnek, olyasmit, amit a nagy színpadokon nem. De mindenekelőtt olyan közösség kovácsolódott össze, amely életre szóló barátságokat eredményezett. Az akkori élmények kerültek elő a batyuból pénteken délután a Csűrszínházban.
A Majomcsoport találkozóját Borbély László hajdani oszlopos tag kezdeményezte, s kérte fel a mestert, Kovács Levente rendezőt, hogy
„szedje össze még egyszer a társaságot” a színjátszó csoport 50. születésnapján. A helyszínt felkínálta a Csűrszínházi Egyesület. A találkozó tulajdonképpen a Facebookon való kapcsolatteremtéssel, telefonhívá-sokkal, üzenetek továbbításával kezdődött.
Pénteken délután lassan megtelt az udvar. Volt, aki nem ismerte a társát, hiszen jelen voltak azok is, akik 1963-ban a kezdő csapatban játszottak, s olyanok is, akik az „ámenre”, 1989 végén kapcsolódtak be a munkába. A Csűrszínház színpadára
„munkára, próbára” hívta Kovács Levente egykori tanítványait. S miután Borbély László üdvözölte az egybegyűlteket, Nagy István színművész, egykori tag és irányító spontán műsorvezetői szerepbe lépett és vezette a beszélgetést, igaz, hálás volt a feladata, hiszen a mikrofon kézről kézre járt, és senkit sem kellett noszogatni, hogy meséljen. Hogy kik voltak és hányan fordultak meg az évtizedek során a csoportban, nem lehet tudni. Sohasem készült lista, csak a plakátokon jelzett szereposztások őrzik a neveket, s ahogy az élet hozta, úgy cserélődtek a tagok is. A csoport tevékenységébe a későbbiekben nemcsak a pedások, hanem az orvosisok, majd a színisek is bekapcsolódtak.
A Mikházára összegyűlt tagok mindegyike elismerte: sokat, nagyon sokat kapott a csoporttól, Kovács Leventétől. Nem csak a színházművészet, szakma terén. S bár többen a színművészeti főiskolán, a későbbi színművészeti egyetemen kötöttek ki, vagy innen „jártak be az Apollóba”, nagy részük más pályára irányult. De egy dolog mindenkiben megmaradt: a színház szeretete és közelsége. Volt olyan tag, aki kultúrház vezetőjeként évtizedekig irányította valamely település művelődési életét, mások a későbbiekben színjátszó csoportokat hoztak létre, s volt, aki azt is bevallotta, hogy ha nincs életében ez a csoport, akkor talán más pályát választ, de ennek köszönhetően lettek sikeres orvosok, televíziósok, kiváló kommunikátorok, politikusok. Végighallgatva a történeteket, kiegészítve ezeket – hiszen néhány régi fotó is előkerült és segítette az emlékezést –, Kovács Levente elmondta, a művészi karrierjét, sikerét ő is a csoportnak köszönheti, hiszen akkor figyelt fel a szakma a rendezéseire, amikor színjátszó fesztiválokra jártak, ugyanakkor az alkotó munkában alakította ki azt a sajátos stílusát, amelyet később is sikeresen alkalmazott. De mindenekelőtt az emberséget, a barátságot, a bajtársi együttlétet és a sok-sok élményt köszönhették egymásnak, hiszen könyvbe illő epizódok fordultak elő a csoport életében a craiovai, iaşi-i, galaci fesztiválokon, a közös costineşti-i nyaralásokon, spontán fellépéseken.
A közös emlékezést követően Borbély László Gyarmathy János szobrászművész egyik alkotásával ajándékozta meg Kovács Leventét, aki elmondta, örömmel nyugtázta, hogy
„az a kő, amelyet 1963-ban az állóvízbe dobtak, messze gyűrűzött, és a hullámai még ma is érződnek”. Azt is kifejtette, 1990 után négyszer próbálta újraindítani a marosvásárhelyi diákszínjátszást, de nem volt igény rá. Úgy tűnik, más szelek járnak az egyetemek körül, ezért ezt a fejezetet lezártnak tekinti, s reméli, hogy a szellemiséget továbbviszik, éltetik azok, akik hosszabb-rövidebb ideig a tagjai voltak a Majomcsoportnak.
S mindennek tetőzéseképpen a Csűrszínház mögött magasra lobbanó tábortűz köré gyűltek, és Nagy István a négyzeten (Nagy István színművész és Sepsiszentgyörgyön élő druszája) előkapta a gitárt, és előkerültek a régi, megsárgult kották, dalszövegek, amelyekről vagy anélkül a csoport tagjai felidézték a korabeli hangulatos együttléteket. A kóruspróba késő éjszakába nyúlóan, a kifulladásig tartott.
Másnap a szervezők megegyeztek abban, hogy jövőben is megtartják a találkozót, hogy lehetőséget teremtsenek a múltidézésre azoknak is, akik az idén nem jöttek el, mert még nagyon sok történet tarsolyban maradt...