Most belenyúlunk a forró kásába ezzel a cikkel, de nem lehet elmenni azon téma mellett, amely napok óta forrongásban tartja a közvéleményt. Természetesen próbálunk pártatlanok és objektívek maradni, így nem fogalmazunk meg olyan tételeket, hogy a tízezer Covid-, majd gazdasági, majd háború-, majd kitudjamilyen-szakértő országában-városában élünk, és olyan állításokat sem, amelyek azt sugallják, hogy itt mindenki mindenhez is ért, és akik a legkevésbé értenek a mindenhez is, általában azok a leghangosabbak. Ezeket a sugalmazó hatással bíró megállapításokat mellőzni fogjuk. A tematikánk pedig nem más, mint a Sütő András felállítandó szobrával kapcsolatos, virtuális, ám annál ádázabb sárdobálássá süllyedt online vita, amelyet a pályázaton nyertes szoborterv generált.
A kirobbant vita okain elmélkedvén megdöbbentünk a pályázatot kiíró, majd azt elbíráltattató szerv elképesztő meggondolatlanságán, hanyagságán és előrelátási képtelenségén a nyertes pályamű közzétételével kapcsolatosan. Egyszerűen nem fér a fejünkbe, hogy az ezzel foglalkozó kommunikációs csapatnak hogy nem jutott eszébe az, hogy mekkora felháborodást generál a pályamű kevés és kivétel nélkül rosszul sikerült fotójának a kvázi magyarázat nélküli közzététele! Senki sem gondolt arra, hogy több szögből, jobb megvilágításban készült fotókon kellene egy ekkora fajsúlyú munkának a makettjét közzétenni? Legalább röviden ismertetni azokkal, akik nem ismerik, mert nem ismerhetik egy ilyen jellegű folyamat összetevőit, hogy hölgyeim/uraim, ez még csak egy makett, nem ilyen lesz a végleges szobor, ez a munka csak a helyszínt/arányokat/koncepciót/művészi megközelítést mutatja meg. Egy ilyen, abszolút egyértelmű és egyszerű kommunikációs megközelítéssel elejét vették volna a pályaműellenes kirohanások legnagyobb részének. Ebben biztos vagyok.
Biztos vagyok, mert személyesen ismertem András bácsit, olyannyira, hogy ajánlót is írt anno a színikritikusi munkásságomhoz. És ismerem a pályamunka alkotóját, Makkai István szobrászművészt is, aki alattam járt két évvel a vásárhelyi művészetibe. Sütő írói, közéleti érdemeit nem kívánom elemezni, azok úgyis egyértelműek, és túlmutatnak rajtam. Makkai István művészetét mindig is csodáltam, szerintem korunk egyik legeredetibb, és fiatal kora ellenére Erdély egyik legelismertebb szobrászművésze, akinek számtalan munkáját láttam már különböző tárlatokon. Egyike vagyok azoknak, akik mindkét alkotót ismerhették, ismerhetik. És éppen ezért biztos vagyok benne, hogy a szobor nem egy szégyellnivaló köldöknézős önművészkedésbe süllyedt pszeudo-alakrángás lesz, hanem egy olyan nívós, a Sütő András szellemiségét az alkotó szobrászművész koncepcióján keresztül megnyilatkoztató köztéri alkotás, amelyre büszkék lehetünk. Az elhelyezése megfelelő, és szeretem benne, hogy egy testtartásában laza, szimbolikusan a színház felé tekintő, jó dinamikájú mű formáit fedezhettem fel a pályaműben.
Szerény javaslatom, hogy a jogos – ám megdöbbentően sok esetben durván személyeskedő, az önnön művészetértést annak realitásánál sokkal feljebb pozicionáló, a mások véleményével szemben zsigerből ellenséges – véleményformálás mellett/helyett bízzunk az alkotást elbíráló zsűri hozzáértésében, az alkotó művészetében, tapasztalatában és (ismeretségünk alapján kijelenthetem, hogy) valós szakmai alázatában. Ne bíráskodjunk rögtön egy makett láttán, hiszen egyértelmű, hogy az csak jelzi a megvalósuló köztéri szobor formáját, és nem maga az alkotás. Mert az a makettnél – mint ahogy mindig is lenni szokott – egyértelműen és biztosan sokkal, de sokkal jobb lesz.
