2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az ünnep, amely az egykori magyar tavasz értékét és fontosságát mutatja

Elcsépelt valóság, hogy a nemzeti ünnep egy nemzet történelmének értékmérője, hiszen minden ünnep és ünneplés a múltbeliek valamilyen dicsőséges helytállásához kapcsolódik. Március 15-e minden magyar ember lelkében a világtavaszt, a szabadságreményt, a huszáros kitartást, bátor kiállást juttatja eszünkbe. Olyan nevek jönnek elő a szabadságharcra gondolva emlékezetünkből, akikről nem csak Magyarországon vagy a teljes Kárpát-medencében neveztek el utcákat vagy tereket, hiszen Amerikában is van Kossuth utca vagy Petőfi tér. Ez is az egykori magyar tavasz értékét és fontosságát mutatja, s a magyar szabadságharc nevei által lelkünkben él nemzetünk szép történelme. Íme, mennyire fontos az emlékezés.

Dr. Kálmán Attila tanár, történész:

Amikor a magyar nemzet saját kezébe vette sorsa alakulását

– Iskolai, városi, regionális nemzeti ünnepségek tömkelege, megszokott versek, szövegek, Nemzeti dal, forradalmi hangulatú musicalrészletek, sok esetben közhelyek tömkelege – ezek jellemzik ma az ünnepet, amely egyet jelent azoknak a nemzedékeknek, akiknek nem volt szabad sokáig ünnepelni és megint mást egy fiatal nemzedéknek, amely nem tapasztalt meg semmit az 1989 előtti korszakból. 

1848. március 15-én a magyar nemzet saját kezébe vette sorsa alakulását. A forradalom szele majdnem azonnal végigsepert Magyarországon és Erdélyen egyaránt.

1848. március végén már Marosvásárhely is, áprilisban pedig a Székelyföld többi része is feltartóztathatatlanul csatlakozott a forradalmi megmozdulásokhoz. Mind Pesten, mind Marosvásárhelyen elsősorban a fiatalság, diákok, egyetemisták, kancellisták azok, akik gyűléseket tartanak, és büszkén, félelem nélkül vállalják, hogy kiállnak a gondolataikért. 

És ami különleges, hogy nemzetiségre való különbség nélkül találjuk ott őket a marosvásárhelyi Bodor-kút körül, ahol nemcsak nemzeti, de az általános emberi és polgári jogokért szállnak síkra. Később nem tudnak felülkerekedni a vélt vagy valós sérelmeiken, és sajnos a forradalom a vérontást, a testvérharcot is jelenti. 

Sok esetben előszeretettel helyezzük a hangsúlyt az ellentétekre, a vitákra, és nem arra, amikor a két-három, egymással szembenálló nemzet egymásra talált, amikor – félretéve nézeteltéréseiket – segítették egymást egy magasabb cél elérése érdekében. 

A magyar az egyetlen olyan európai forradalom, amely másfél éven át kitartott eszméi megvalósulása mellett, és fegyverrel próbált érvényt szerezni ennek.

Az 1848-as magyar események nem az elsők voltak Európában – lásd a szicíliai és párizsi eseményeket 1848 februárjában –, de Komárom hős védői a legvégsőkig harcoltak a forradalom eszméiért (1849 októberében került csak a császáriak kezére az erőd).

Mit lehet átemelni a mindennapi életbe 1848 eszméiből, amiért a forradalom hívei nemzetiségtől függetlenül harcoltak? A forradalom elbukott, de az eszméi – a nemzetért folytatott harc, a bátor kiállás, együttérzés az elesettekkel, az összefogás, az emberség – mint követendő példák mindannyiunk számára, kell hogy éljenek napjainkban is.


Ötvös József nyugalmazott lelkipásztor-esperes, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora:

Március 15-e nem más, mint ezerszáz éves Kárpát-medencei jelenlétünk nagy dicsősége

– A magyar nemzet történelmében és az emberek tudatában van egy olyan nap, amire mindig büszkék, és említésekor ki is húzzák magukat, mert 1848. március 15-én nagyon bátrak voltak a pesti fiatalok. Legtöbbször az a rakoncátlan nagy magyar költő jut eszünkbe, aki alig huszonöt évesen megígérte, ő nem fog ágyban, párnák közt meghalni, hanem egy szent világszabadságért a harcok mezején. Sajnos ígéretét betartotta, és valahol a Segesvár melletti fehéregyházi földben porlad ifjú, vézna teste, s hozzáértők vagy kevésbé szakavatottak vitatkoznak sírjának pontosan meg nem jelölt helyéről. 

Mi, erdélyiek ragaszkodunk a fehéregyházi névtelen sírhoz, sokkal közelebb van hozzánk, mint a szibériai Barbizon, és időnként erdélyi sírját fel is kereshetjük.

Március 15-e ma már sokkal több a Petőfire való emlékezésnél, sőt számomra ezerszáz éves Kárpát-medencei jelenlétünk egyik nagy dicsősége: mert ugyan 1849. augusztus 13-án Világosnál le kellett tenni a fegyvert, de közel másfél évig nem bírtak velünk az osztrákok, győzelmükhöz szükségük volt az oroszok segítségére.

A március 15-én kirobbant magyar szabadságharc az eszme barikádján egyesítette a nemzetet, mert szabad magyar hazáért küzdött gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar és a névtelen hortobágyi gulyás, harcolt a nagy lengyel hazafi, Bem tábornok és a székelyföldi lovas legény. A velünk együtt élő nemzetek viszont inkább hátba támadták a magyarokat, és így nagyon egyedül kellett vívni a harcot, sokszor túlerővel szemben is. 

De éppen ez a szabadságért vállalt elszántság és a végsőkig kitartó küzdelem adja meg az 1848–49-es magyar szabadságharc méltóságát, amire még 176 év múlva is büszkék vagyunk.


Szabó Előd székelykeresztúri unitárius lelkész:

Az ünnep egyensúlya

– Március 15. nemzeti ünnepünk és egy történelmi eseményre való megemlékezés ideje. Meggyőződésem, hogy akkor lesz tartalmas az ünnep, ha mindkét elem jelen van benne, ha egyensúlyban van a nemzeti önkifejeződés és a történelemhez való hűség.

Fontosak az ünnepek. Szükséges, hogy évről évre legyenek megjelölt napok, amikor egy nemzet tagjainak összessége által elfogadott lobogók alatt mindannyiunk által ismert, mélyen a lelkünkbe vésődött versek, dallamok hangozzanak el: régi szavak mindig megújuló hangon. 

Mint minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek, nekünk, magyaroknak is szükségünk van arra, hogy ünnepeink által is megerősítsük magunkat: nem vagyunk kevesebbek senki másnál ezen a világon. 

Alkottunk, feltaláltunk, bátran szóltunk és küzdöttünk a nemes eszmékért. Március 15-én minden évben ki kell mondjuk, hogy méltó helyünk van a szabad világ nemzetei között, mert sokat éheztünk és szomjaztunk, sokat áldoztunk és tettünk szabadságunkért. Másfél évszázadnyi török, majd osztrák, vagy fél évszázadnyi orosz iga alatt átvészelt súlyos idők emlékét nem szabad könnyen, könnyelműen elfelejteni!

A történelem azonban nem eszményi, idealisztikus világot kereső tudomány. Nem feketét és fehéret lát, nem jókat és rosszakat, nem romantikus hősök és alávaló sárkányok küzdelmét. A történelem sokféle árnyalatot lát, feltárja a hősök hibáit, gyarlóságait, és az árulókról is sokszor leoldozza a rájuk aggatott címkéket. Bár néha kellemetlen szembesülni ezekkel a tényekkel, nehéz hőseinkről a tökéletesség koronáját vagy az árulókról a bélyeget eltávolítani, mégis elkerülhetetlen ez a folyamat. A megemlékezés méltóságához hozzátartozik a történelmi valóság mélyebb megismerése. Enélkül március 15. csak fejetlen és romboló öntömjénezés, az idegenek, a „mások” iránti gyanakvás és gyűlölet táptalaja lesz.

Valahogy olyannak képzelem ezt a kettősséget, mint amikor gyermekkorban egy szülő, egy tanár, egy mester alakját hatalmasnak, tökéletesnek, tévedhetetlennek látjuk. Felnőve talán csalódunk, amikor rádöbbenünk gyengeségeikre, látjuk tévedéseiket, és becsapva érezzük magunkat. De ha eljutunk a bölcsesség magaslatára, akkor rájövünk arra, hogy éppen a gyengeségek, az árnyalatok, a belső vívódások és küzdelmek tehetik naggyá, tiszteletre méltóvá az embert mások szemében. 

Én így ünnepelek. Szeretem a zászlót, a dalt, a közösen megszólaló nyelvet, a költő lelkéből felfakadó lendületet, s örömmel azonosulok ezekkel. De tanulok, olvasok, kérdezek, és válaszokat is keresek. Nem a közösségem kiválasztott voltának egyszerű útján akarok járni, hanem úgy akarok öntudatos magyar lenni, hogy közben mások számára is megadasson az esély, hogy közösségi, nemzeti öntudatukat megéljék. Ez az ünnep bonyolultabb, vagy ha úgy tetszik, keskeny útja!


Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Szövetség alelnöke:

„Letétetett a szabadság talpköve...”

– Így értékelte Kossuth Lajos az 1848-as esztendő márciusi tavaszának jelentőségét és konkrétan március 15-e történéseit egyik későbbi írásában. 

A ma embere pedig úgy tekint vissza erre a napra, amelyet Magyarország Alaptörvénye nemzeti ünnepként jelöl meg a naptárban, mint a polgári Magyarország és a később mindenféle határok szétszabdalt, de egységre való igényét mindvégig megőrző modern magyar nemzet születésnapjára. 

Ha nemzeti ünnepeink közül a magyar államiság megszületésére emlékeztető augusztus 20. inkább az ész ünnepe, akkor március 15. egyértelműen a szívé. Azért a szív ünnepe ez a nap, mert tudjuk és érezzük, hogy a szabadság mindig először a szívben születik, és ha ott nem lakik, akkor nincs is. Ha van olyan napja az évnek, amikor talán leginkább együtt dobban szerte a nagyvilágban a magyarok szíve, akkor ez a nap az.

Zaklatott történelmünk során sokszor volt, hogy a nemzet szabadsága teljesen visszaszorult tagjainak szívébe, és oda bezárva várta a jobb időket. Volt olyan is, amikor alig pislákolt a hit, hogy onnan ki tud szabadulni. Hogy reményt és értelmet adjon ünnepnek és hétköznapoknak. De mindig voltak olyanok, akiknek a hite elég erős volt ahhoz, hogy felébresszék nemzettársaikban is a bátorságot és a kollektív cselekvés képességét.

Ilyenek voltak az 1848-as esztendő csodálatos tavaszát megelőző hónapokban az utolsó rendi országgyűlés Ellenzéki Körének tagjai, soraikban olyan reformpárti politikusokkal, mint Széchenyi István, Deák Ferenc, Wesselényi Miklós és nem utolsósorban Kossuth Lajos, akik képesek voltak a szívükbe szorult szabadságvágyat politikai programmá alakítani és annak érvényt is szerezni, amikor a forrongó Európa társadalmi megmozdulásai rést ütöttek a Magyarországot gyarmatként kezelő Habsburg-monarchia rendszerén.

De ilyenek voltak a márciusi ifjak Budapesten, soraikban Petőfi Sándor, Jókai Mór, Irinyi József, Vasvári Pál és társaik, akik megérezték a történelmi pillanatot, és képesek voltak azt győztes forradalommá gyúrni, helyzetbe hozva a Pozsonyban és Bécsben tárgyaló eszmetársaikat.

Talán legfontosabb tanulsága 1848 márciusának és az azt megelőző, illetve követő hónapok történéseinek az a példásnak tekinthető, összehangolt cselekvés a politikusok – az Ellenzéki Kör elkötelezett és nagy tudású reformerei – és a kor karizmatikus, rendkívüli tehetséggel megáldott közvélemény-formáló értelmiségi-mozgalmár csoportjai (a márciusi ifjak) között, amely eredményessé tette a forradalom és a szabadságharc kezdeti szakaszát. 

Ha van időszerű üzenet az 1848-as forradalom és szabadságharc 176. évfordulóján, amin érdemes elgondolkodnia mindenkinek, akinek szívügye közösségünk jövője, akkor ez az: csak akkor lehetünk eredményesek a köz képviseletében, dolgaink előmozdításában, ha képesek vagyunk a munkamegosztáson alapuló együttműködésre a fontos pillanatokban. Képesek vagyunk kimunkálni értelmes cselekvési terveket, és képesek vagyunk ezek megvalósítása érdekében együtt mozdulni, amikor rés nyílik a nekünk másodrendű státust szánó hatalmi rendszeren.

Jeles elődeink előtt fejet hajtva kívánok méltóságos, hitünket és szívünket megerősítő, a szabadság fényét felragyogtató ünnepet minden magyarnak, éljen bárhol a világban.



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató