2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdélyiként Pestről nézni az otthont

Mint tudjuk, már az elmúlt évtizedekben jelenséggé vált, hogy az országot nagy számban hagyják el főként a fiatalok a kevés munkalehetőség vagy a rosszul fizetett munka, az alacsony életszínvonal, a bizonytalan politikai helyzet és olykor a kiábrándító közhangulat miatt. 

Az alábbiakban a marosvásárhelyi Bustya Áronnal beszélgetek, aki iskolai tanulmányai után Kolozsvárra, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szerzett diploma után Budapestre indult, és nem csak holmi kalandvágyból.

– Miért határoztál úgy, hogy elhagyod szülővárosodat, majd az országot is?

– Ez egy hosszú folyamat volt, amit rendszeresen újragondolok és átértékelek, ahogy az idő telik.

Lehetséges, hogy ami most fog elhangzani, azt pár hét múlva már másképp ítélem meg. Ahogy közeledtem az iskolás éveim végéhez, tudtam, hogy nekem két fontos tényező van az életemben: a barátok és az alkotás. Mivel Vásárhelyen nincsen lehetőség klasszikus képzőművészetet tanulni felsőbb szinten, akik a továbbiakban ezzel szerettek volna foglalkozni, kivétel nélkül továbbmentek Kolozsvárra és Nagyváradra, és így tettem én is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig filmművészetet szerettem volna tanulni, sokáig dilemmában voltam, hogy a szobrászat, a bölcsészet és a filmes szakok közül melyiket válasszam, egy volt biztos, egyikre sincs lehetőség Marosvásárhelyen. A kolozsvári alapképzésem lejártával egy 4 hónapos szakmai Erasmus-programot pályáztam meg, aminek köszönhetően a Boddah filmstúdiónál fejleszthettem szakmai tudásomat, majd egy újabb alkotói program keretében lettem ösztöndíjas, ami jelenleg is tart.

– Mi volt az a pont az életedben, amikor azt mondtad, el kell hagynod Erdélyt, és egy másik ország fővárosába kell költöznöd?

– A kiköltözésem Budapestre nem volt egyéb, mint egy átlagos diákszerelem, hiszen az Erasmus-programokat ki kell használni, én is így cselekedtem. Ami viszont egy fokkal komolyabb, hogy itt is maradtam a négy hónap leteltével. Annyira nem gondolom túl ezt az egészet, most azt érzem, hogy itt van dolgom, itt van lehetőségem, de ez természetesen változhat a jövőben. 

– Mit adott Kolozsvár és Budapest Vásárhelyhez viszonyítva szakmailag, kulturális, szocio-kulturális és egyáltalán emberi szemmel nézve?

– A kérdést enyhén igazságtalannak érzem, hiszen amíg Vásárhely egy gazdaságilag és kulturálisan is stagnáló, de inkább hanyatló, közepes méretű város, addig Kolozsvár az ország legélhetőbb nagyvárosa, ami szakmától és korosztálytól függetlenül vonzó lehet bárkinek, Budapest pedig mindkettőhöz viszonyítva egy nyugat-európai főváros látszatát kelti.

Értelemszerűn Vásárhely az alapja mindannak, ami és aki ma vagyok, viszont egy kisebb városban kevesebb a lehetőség, és ez Vásárhelyre sajnos nagyon igaz, kevesebb kulturális rendezvénnyel és még kevesebb elhelyezkedési lehetőséggel. Mivel én ennél többet szerettem volna, és többet láttam magamban, időszerűnek láttam, hogy továbbálljak. Kolozsvár borzasztóan gyors tempóval halad, sokszor azt éreztem, hogyha tényleg nem vigyázunk, lesz egy kis sziget Erdély szívében, amely elképesztő lesz a fejlettsége miatt. Sok mindent köszönhetek Kolozsvárnak, a városban ténykedő kultúremberek valóban aktívak, és látszik az eredmény is, de nem csak a képzőművészek, hanem a zenészek, informatikusok, építészek, és a sor végtelen. Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy Vásárhelyen örülsz, ha bármi is történik, Kolozsvár egy fokkal jobb, Budapesten pedig nem győzi az ember válogatni, hogy mit csináljon, hová menjen, és ez mérhetetlen szabadságérzetet tud adni. 

– Hogyan viszonyultak az emberek hozzád Budapesten, amikor kiköltöztél? Nem voltak lenézőek a kis erdélyi fiúval?

– Nekem kellemes élményeim vannak ezzel kapcsolatosan, az elmúlt egy évben, mióta itt tartózkodom, nem éreztem diszkriminálva magam, de előnyt sem jelentett a hovatartozásom, s ez így van rendjén. Mivel egyedi esetről beszélünk, nyilván alakulhatott volna másképpen is, akár rosszabbul, akár jobban; én mindenesetre hálás vagyok azért, ahogyan telnek a napjaim, és azok alapján, amiket látok, azt kell mondanom, Budapest élhető és befogadó város.

– Mennyit sikerült szakmailag és emberileg fejlődnöd, mióta kint élsz?

– Szakmai szempontból egyértelmű, hogy sokat fejlődtem, hiszen csak úgy lehet igazán fejlődni, ha részesévé válsz a körforgásnak. Nem arról van szó, hogy otthon nem lehet, vagy nincsenek a körülmények biztosítva, mert hát az ember a jég hátán is megél, hogy idézzek egy Cseh Tamás-verssort, viszont én azt éreztem, hogy úgy tudok több lenni, ha ott vagyok, ahol több minden történik. Ilyen szempontból pedig a lehető legjobb helyen vagyok. 

Érdekes felvetés ez az emberi szempontod is. Nem tudom, hogy helyes-e, ahogyan gondolok erre, de ha a hajléktalantémát vesszük alapul, azt érzem, hogy ebben is fejlődtem. Sok ismerőssel találkoztam Budapesten, akik ódákat zengtek Bécsről meg Münchenről, mondván, hogy ott a belvárosban nincsenek hajléktalanok. Én ennek nem föltétlenül tudok örülni, mert az értelemszerű, hogy mindenhol vannak nehéz sorsúak, legfeljebb az aktuális kormányzó párt vagy a város vezetősége száműzi őket a városközpontból, mondjuk a város perifériájára, ami egy látszatmegoldás, a turizmus szempontjából talán kedvezőbb. Viszont létezik az is, amit nem látok, hiszen lehet, hogy két utcával messzebb van. Ez egy olyan ügy, ami eddig nem foglakoztatott különösebben, hiszen nem szembesültem ezzel, viszont egy fővárosban ugyanolyan eséllyel találkozol a felső tízezerrel, mint az átlag alattival. Szerintem ez igencsak fontos, hiszen mindannyian együtt alkotunk egy társadalmat, és véleményem szerint foglalkoznunk kell ezekkel a szituációkkal, meg kell tehát tanulnunk együtt élni a másikkal, akkor is, ha ő nem olyan, mint mi. 

– Budapest távlatából milyennek tűnik Kolozsvár és Vásárhely?

– Egy év után még talán nehéz releváns véleményt alkotni, de mégiscsak megpróbálom az eddigi tapasztalataim alapján. Sok minden van még Vásárhelyen is, ami jobban működik, mint Kolozsváron vagy akár Budapesten, és erre példa a mikroközösségek. Számomra mindig is felemelő volt elmenni színházba úgy, hogy tudtam, ha előadás után beülök a Tutunba például, akkor valószínűleg ismerősökkel fogok találkozni, és az is lehet, hogy ugyanarról az előadásról fogunk beszélgetni. Ezek olyan beszélgetések, amelyekbe bátran bekapcsolódhatott bárki, ez pedig egy olyan plusz az életben, amit nem kaphatsz meg nagyobb városokban. Ez akár magyarázható a klikkesedéssel is, de szerintem ennél többről van szó. Egy kisváros sokkal átláthatóbb, kiismerhetőbb, ezáltal sokkal inkább a magadénak tudod. Egy nagyvárost (főleg egy fővárost) szinte lehetetlen a magadénak érezni, hiszen folyamatosan változik és átalakul. De pontosan ez az a dolog, ami vonzó tud lenni: valami újat kipróbálni, újabb nehézségek elé állítani magad. 

– Mint alkotó és művészember, hogyan látod, egy nagyvárosban, adott esetben Budapesten könnyebb kibontakozni, vagy számít ott is az ismeretség, a kapcsolatok?

– Bonyolult és valójában emberfüggő ez az egész. Az sem mindegy, hogy pontosan mit értünk az előny alatt, hiszen ha valaki megdolgozik azért, hogy előnyben részesüljön másokhoz viszonyítva, amiatt én nem tudok haragudni. Az alkotói tevékenységem kizárólag a filmforgatás és utómunka körül forgott az utóbbi egy évben, és azt kell mondanom, hogy teljesen logikus, hogyha mondjuk egy operatőr szívesebben dolgozik olyan fényelőkkel, akiket ismer, hiszen mind a munkafolyamat, mind a végeredmény sokkal jobb a közös múlt miatt. Maga a kibontakozás könnyedségéről nem tudok mit mondani, hiszen rendben van, hogy rengeteg a lehetőség, kiállítóteremtől kezdve a koncerttermeken át a forgatási lehetőségekig minden van, viszont ezzel arányosan növekszik a versenyszférában részt vevők száma is. Nagyobb a kínálat, viszont nagyobb a versengés is. Aki itt feltalálja magát, annak tényleg nincs amiért aggódnia. 

– Hogyan képzeled el a jövődet, kint maradnál Pesten, vagy van rá esély, hogy hazaköltözz?

– Gyerekkoromban mindig is arra vágytam, mint titkos szupererőre, hogy tudhassam a jövőbeli eseményeket, most azonban a legnagyobb szabadságot vélem felfedezni abban, hogy fogalmam sincs, mit rejt a jövő. Ebben nyilván közrejátszik a pandémia, de nem zárkózom el semmilyen lehetőség elől. Amíg érzem, hogy szükség van rám ott, ahol vagyok, addig maradok, ha ez máshogyan alakul, akkor nyilván tovább kell állni. 

Fodor Előd

Forrás: Bustya Áron Facebook-oldala


Kapcsolódó cikkek:

Marosvásárhelyt elárasztotta a szemét

2022-11-14 17:19:00 // Mezey Sarolta

Elkezdik a szerződésbontás procedúráját a Brantner köztisztasági vállalattal



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató