Marota III.

Idén harmadik alkalommal szervezték meg a marosvásárhelyi rockzenészek találkozóját, amelynek egyik nyitórendezvénye pénteken délután a Jazz & Blues Clubban tartott kerekasztal-beszélgetés volt a ’70-es, ’80-as évek marosvásárhelyi rockzenei életéről.

Idén harmadik alkalommal szervezték meg a marosvásárhelyi rockzenészek találkozóját, amelynek egyik nyitórendezvénye pénteken délután a Jazz & Blues Clubban tartott kerekasztal-beszélgetés volt a ’70-es, ’80-as évek marosvásárhelyi rockzenei életéről. A beszélgetésen a kommunista korszak legsötétebb éveiben induló helybéli együttesek tagjai emlékeztek a kezdeti nehézségekre és arra, hogy e mindenkori lázadó műfajjal miként játszották ki a hatalom őreit, s léphettek fel sokszor mozikat, sporttermeket zsúfolásig megtöltő rajongók előtt. A beszélgetőtársak: Köllő Angyal László (Téglagyári Megálló), Máthé Levente (Büsz), Szép-Tóth György (Büsz), Ercsei Ferenc (Téglagyári Megálló), Székely Slajmi Jenő, (Corax) Gyárfás György (Corax), Cseh Gábor (Autostop MS).

Ma már egyre kevesebben tudják, hogy kikből álltak az olyan együttesek, mint a Dentes, Novax, Büsz, Corax, Fortuna, Reflex Autostop, Contur, Astron, Polifon, Sinus és sorolhatnánk tovább, hiszen volt egy időszak, amikor a marosvásárhelyi szakszervezetek székházában a Daschievici Titus által vezetett rockzenei próbateremben 25 együttes is várakozott arra, hogy sokszor saját maguk készítette felszereléssel, hangosító berendezéssel próbáljanak, alkossanak. Nem állt mögöttük a mai tehetségkutató showműsorokban megszokott több száz főnyi stáb – szerencsés esetben volt egy önkéntes szervező, aki telefonálgatott, de a felszerelést szélben, hóban, esőben saját maguk cipelték be a hideg, kivilágítatlan előadótermekbe. Nem volt hang- és fénytechnikus, és csak kezdetlegesek az akkori showelemek (háttérből világított diaképek vagy különböző vegyi anyagból készített füsthatáskeltők). Külön furfangos „csatát” kellett vívni az audíciókon a kultúra igen szigorú őreivel, s gyakran az államvédelmi szervek álruhás „rajongói” figyelték a színpadi produkciókat, amelyeket bármilyen – az akkori normáknak nem megfelelő – jelentéktelen gesztusok miatt eltiltottak. Mert a rockzene – bár a rendszer által a látszat kedvéért megtűrt műfaj volt – akkor is a lázadásról, a tiltakozásról szólt, dübörgő ritmusával, a dalszövegek sorok mögötti gondolatával, a viselkedéssel, vagy az együvé tartozási külsőségekkel, amelyekkel a hatalommal dacoltak az akkori fiatalok – a ma ’40-es, ’50-es és ’60-as éveikben járó öreg rockerek.

A pénteki beszélgetésen mindezek mellett érdekes volt hallani azt is, hogy a koncertműsorokon kötelezően egy, a kor szellemének megfelelő román zeneszámot is el kellett játszani. Ezek általában a békéről, a kommunista szellemről szólhattak, de sokszor úgy átköltötték az együttesek zeneszerzői, dalszövegírói, hogy még a cenzorok sem ismertek rá, de elég volt ahhoz, hogy ezáltal fellépési engedélyhez jussanak. Azonban az is benne volt a pakliban, hogy a koncerten mégis rájöttek a turpisságra, és emiatt hallgatásra ítélték az együttest. S bár ezek az előadások a maiakhoz képest gyerekcipőben jártak, mégis mindig több száz rajongó kísérte el az ismert vagy alig ismert zenekarokat. S dacára, hogy nagy részük középiskolai együttesként indult, sikerült kitartaniuk. Némelyikük – a kor lehetőségei szerint – rangos fesztiválokig is eljutott, sőt a jobbaknak Boros Zoltán szerkesztő révén az RTV magyar adásába is sikerült bejutniuk, ami felért egy mai X-faktoros szerepléssel. A szerzemények nem kerülhettek korongra, bakelitlemezre, de egy-egy magnószalag megőrizte az amatőr körülmények között, saját készítésű, lámpás hangosító berendezésekkel felerősített, tojástartókkal bélelt garázsokban készült felvételeket. A ’80-as évek vége felé megindult „zöldhatár”-átlépési mozgalom, majd az 1990-es marosvásárhelyi események után sokan Magyarországra vagy még nyugatabbra költöztek. Az új hazában keveseknek sikerült a pályán maradni. Az itthon maradt bandatagok pedig a megváltozott körülmények között zenéltek, de az együttesek nagy részét bedarálták az új zenei trendek s a megváltozott gazdasági körülmények. Pionírkorszakukban a politikai cenzúrával kellett küzdeniük, ma a sokféle kínálat, az „ízlésficam”, az értékhígulás, az üzleti követelmények irányította lemezkiadókkal, rádiók zenei szerkesztőivel, hozzá nem értő menedzserekkel kell hasonló, de sokkal nehezebb harcot megvívni. Mindezek ellenére – a MAROTÁ-nak is köszönhetőn, egy-egy fellépés erejéig még összeállnak a kopasz vagy szürke fejű, pocakos, hajlott hátú zenészek, hogy bebizonyítsák, az öreg rocker nem vén rocker, és a zene ebben a műfajban is örök. A többi történelem…