Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
S szeplős volt és nagyon sovány, a lányok messziről elkerülték, a fiúk sem szívesen haverkodtak vele. De talán nem is annyira a külsejének köszönhette népszerűtlenségét, mint inkább az egész lényéből – hangjából, mozdulataiból – áradó önbizalomhiánynak. Ezt ma már ő is belátja.
– Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és én furcsa módon a házasságuk kudarcát is magamra vezettem vissza – idézte fel serdülőkora meghatározó pillanatát a negyvenes éveiben járó férfi. – Az akkori eszemmel meg voltam győződve arról, hogy ha vagányabb, bevállalósabb lennék, a családunkban is megszületne – az igazán sosem volt – harmónia. Az egyéniségváltás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy elképzeltem, ezért az egyetlen barátom, egy nálam jó pár évvel idősebb szomszéd fiú javaslatára kipróbáltam a tuti lazítóként „megreklámozott” boros kólát, aztán a sima bort, majd a citromos vodkát és „társait”. A haveromnál iszogattunk zenehallgatás közben délutánonként. Nem zavart ott senki, ő ugyanis egyedül élt a nagyanyjától örökölt garzonban, amit a saját keresetéből tartott fenn. Az italt is mindig ő vette, nem a legmárkásabbat, de finomat. Bármennyire hihetetlen, a töményebb italoktól sem lettem rosszul az első próbálkozásra, mi több, hirtelen megenyhült, befogadó és vicces lett körülöttem a világ. Mintha még a lányok is barátságosabban néztek volna rám az utcán, a tekintetükkel biztatva, hogy szólítsam csak meg őket nyugodtan. Ehhez persze továbbra sem volt bátorságom, de legalább jól éreztem magam a bőrömben.
– A hozzád közel álló felnőttek hogyan reagáltak a – feltételezésem szerint – jellegzetes „illatkísérettel” járó változásra?
– Őszintén? – nézett rám fürkészőn beszélgetőtársam. – Sokáig sehogy. Anyu épp eléggé bele volt süppedve a bánatba ahhoz, hogy észre se vegye, mi történik velem. Addig jó közepes tanuló voltam, viselkedési problémáim sem akadtak, szóval meg volt szokva azzal, hogy nem sok vizet zavarok a jelenlétemmel. Talán ezért is merült ki a gondoskodása a fizikai szükségleteim csendes ellátásában. Apu nem sokkal tanévzárás előtt költözött el tőlünk, a tizedik osztályt végeztem éppen. Rögtön azután, a nyári vakációban ismerkedtem meg az italozás „művészetével”, a teljes szabadság hónapjaiban, amikor senki sem vont felelősségre. De aztán elkezdődött az iskola, és a tanárok nem nézték jó szemmel az új életmódommal járó szabálysértéseket, a rendszeressé váló hiányzásokat, a lógásokat az utolsó órákról és azt, hogy semmit nem tanultam. Az osztályfőnököm többször üzent rajtam keresztül anyunak, én persze nem adtam át a figyelmeztetéseket. Végül telefonon is felhívta, de édesanyám az egyre súlyosbodó depressziójában – amit rövid időre egy futó szerelmi viszony enyhített – nem vette túl komolyan a velem kapcsolatos híreket. Csak akkor csodálkozott el, amikor nyár elején kiderült, hogy négy tantárgyból is megbuktam, ezért meg kell ismételnem az évet. Elsírta magát a döbbenettől, és azt mondta nekem – most is tisztán hallom minden szavát –, pont olyan vagy, mint apád, csak csalódást tudsz okozni. Azon az estén fájdalmas, tehetetlen dühömben nagyon „kiütöttem magam”, még a haverom is figyelmeztetett, hogy ne lőjek túl a célon. Hajnalban aztán életemben először megtapasztaltam, hogy milyen a másnaposság. Forgott velem az egész univerzum, egyszerre kínzott fejfájás és hányinger, persze hánytam is minden félórában. Így visszagondolva hálás vagyok az égieknek azért a szinte 24 órás gyötrelemért, amiben akkor részem volt, mert ha az nincs, talán örökre elköteleződöm az alkohol valóságtompító örömei mellett. Igaz, a szabadulásomhoz az is hozzájárult, hogy anyu – mintha utólag tudatosította volna a szavai súlyát, és így szeretne kiengesztelni – elkezdett jobban figyelni rám, és a tőle telhető módon éreztetni próbálta, hogy fontos vagyok.
– Milyen volt megismételni a tanévet? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Iszonyatosan nehéz. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nap mint nap találkoznom kellett a volt osztálytársaimmal, akik a tanév kezdetétől a szalagavatóra, majd a bankettre készültek. Amikor valamelyikük rám nézett, láttam az arcán a szánalmat, és ez mindennél rosszabbul esett. Bármelyikükkel szívesen cseréltem volna, csak hogy ne kelljen újra meg újra átélnem a bukás szégyenét. Erre persze nem volt lehetőség, így végigkínlódtam az évet. Ráadásul a tanulás is sokkal jobban akadozott, mint a züllés esztendeje előtt. Végül mégis sikerült leérettségiznem, egyetemi felvételire azonban már nem futotta az erőtartalékaimból. Őszintén szólva nem is bánom, hiszen jól fizető állásom van, és boldog párkapcsolatban élek. Június végén, július elején azonban, ha fehér inges fiatalokat látok, mindig úrrá lesz rajtam az a furcsa lelkiállapot, a kívülállóság érzése, amit akkor tapasztaltam meg, amikor vizsgázni induló egykori osztálytársaim rám köszöntek az utcán.