A második ajándék
2016-10-25 15:50:10
- Nagy Székely Ildikó
Emőke a csodahordozók egyszerűségével járja megszokott útjait. Nem próbálja a figyelmet mindenáron a kabátja alatt várakozó új életre irányítani, nem hivalkodik a szíve alatt fél éve rejtőző kisfiúval, akivel elsőszülöttje, Róbert esténként mindig kapcsolatba lép. Csak az arcáról árad valami csendes boldogság.
Emőke a csodahordozók egyszerűségével járja megszokott útjait. Nem próbálja a figyelmet mindenáron a kabátja alatt várakozó új életre irányítani, nem hivalkodik a szíve alatt fél éve rejtőző kisfiúval, akivel elsőszülöttje, Róbert esténként mindig kapcsolatba lép. Csak az arcáról árad valami csendes boldogság.
– Te kérdezz, én majd válaszolok – javasolja, miután letelepedünk a barátságos tömbházlakásban, a konyhaasztal mellett. Aztán mégis mintha magától kerekedne ki a történet.
– Gyergyószentmiklóson születtem, apám odavalósi. Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, és anyukám velem meg a testvéreimmel visszatért Vásárhelyre, ahol korábban is élt. Azaz, először egy évig Bergenyében laktunk, a nagyszüleimnél, és azután kerültünk be a városba. Anyunak sikerült részletre lakást vásárolni, és az iskolát már itt kezdhettem.
– Mi maradt meg leginkább a gyermekkorodból?
– Édesanyámnak öt gyermeket kellett egyedül felnevelnie. Én a második vagyok a sorban, egy bátyám, két öcsém és egy húgom van. A legkisebb testvérem féléves volt a szüleim válásakor. A legtöbbször mi vigyáztunk rá a bátyámmal, mosdattuk, pelenkáztuk, édesanyámnak ugyanis munkába kellett járnia. A tanügyben dolgozott. Úgy cseperedtünk fel, kulccsal a nyakunkban. Nem volt könnyű, de valamennyien felnőttünk, egészségesek vagyunk.
– Az iskola után merre vetted az irányt?
– Filológia szakon végeztem a Gheorghe Sincai középiskolában. Tovább tanulhattam volna, de kellett a pénz, így a ballagás után munkába álltam. Egy vendéglőben találtam munkát. Apám akkoriban Magyarországon dolgozott, később én is kimentem hozzá. Ott is a vendéglátóiparban helyezkedtem el, két évig dolgoztam egy vendéglőben. Szép időszak volt, jó volt a társaság, sokat jártunk szórakozni, végül mégis hazajöttem. Édesanyám és köztem mindig nagyon szoros volt a kapcsolat, és rájöttem, hogy nem tudok úgy élni, hogy több száz kilométer választ el tőle.
– Azután is a vendéglátóiparban maradtál?
– Igen, bárosként, majd pincérként dolgoztam egy vendéglőben. Ott ismertem meg Róbert fiam apját. Ő bukaresti, akkoriban éppen itt került munkája. Féléves volt a kapcsolatunk, amikor kiköltöztem hozzá. Január végén mentem, és februárban már megvolt az állásom, egy cipőboltban dolgoztam eladóként.
– Mennyire sikerült beilleszkedned a bukaresti környezetbe?
– Maga a város tetszett, főként a parkokat szerettem meg. Az emberek azonban furcsák voltak. Olyanokat kérdeztek tőlem, hogy ha marosvásárhelyi vagyok, miért nincs útlevelem, meg hogy miért beszélek magyarul. Mondtam is édesanyámnak, hogy ezek itt földönkívüliek. A kollégáimmal viszont nem volt gond, nem érzékeltették, hogy más vagyok, mint ők... A házaséletem azonban négy és fél év múlva véget ért. Egyéves volt Róbert, amikor hazajöttem vele Vásárhelyre. Édesanyám azonnal mellém állt, mindenben segített. Sok nehézséggel kellett megküzdenem, csak az öt hónapba telt, amíg a gyermekpénzt átutalták a vásárhelyi lakcímemre. Közben a kisfiam kétéves lett, bölcsődébe adtam, és újra dolgozni kezdtem. Először egy tejtermékeket árusító üzletben találtam állást, a piacon, később a lakásunkhoz közel eső élelmiszerboltba kerültem. Amíg dolgoztam, anyukám vigyázott Róbertre. Mostanra már nagy fiú lett, idén kezdte az előkészítő osztályt. Nagyon értelmes, úgy lehet vele beszélgetni, mint egy felnőttel.
– Az édesapjával tartjátok a kapcsolatot?
– Néha telefonál, érdeklődik a gyerekről. De nem alakult ki közöttük igazi kötődés. Az új párom viszont úgy szereti a fiamat, mintha a sajátja lenne. Szerencsére Róbert is kedveli őt.
– A kistestvér érkezéséhez hogy viszonyul?
– Nagyon várja. A nevét is ő választotta, azt kérte, legyen Dávid. Esténként, amikor ledőlünk egymás mellé az ágyra, Róbert beszél az öccséhez, és olyankor a kicsi is mindig válaszol, szemmel láthatóan a hangja felé mozdul. Az ultrahangvizsgálatra is el szokott kísérni a „nagy” fiam. Olyan érdeklődve figyeli a képernyőt, hogy az orvos egyszer meg is jegyezte, hogy ebből a gyerekből nőgyógyász lesz.
– Egyébként könnyen viseled a várandósságot?
– Nagyon. Így volt ez annak idején Róberttel is, és a szülésnél sem voltak gondok. A húgom is babát vár, mindkettőnk számára a január lesz az új piros betűs hónap.
