A Maszat tisztasága

A „nagyok színházában” eltöltött gyerekkori óráknál aligha van különlegesebb. Kitágul ilyenkor a tér, bűverővel bírnak a hangok, a színek, a legapróbb részletben is ott rejtőzik a teljes csoda.

Fotó: Rab Zoltán

A „nagyok színházában” eltöltött gyerekkori óráknál aligha van különlegesebb. Kitágul ilyenkor a tér, bűverővel bírnak a hangok, a színek, a legapróbb részletben is ott rejtőzik a teljes csoda. Lehet, hogy később rejtélyes villanásként emlékszik majd erre a nézőtéren ülő óvodás, kisiskolás, de láthatatlan erőforrásává is válhat. Azt hiszem, az első (második, harmadik) színpadi élmény, az előadás befogadhatósága, élvezhetősége, a hősökkel való kapcsolatteremtés, azonosulás lehetősége határozza meg, hogy futó kaland vagy tartós szerelem lesz-e gyerek és színház találkozásából. A marosvásárhelyi kis nagyérdemű két-három évvel ezelőtt szerethette meg a vörös függöny mögött születő világot – az örök életű Pinokkio után a sötétben látó tündérhez volt hivatalos –, azóta legfeljebb felnőttelőadások óráiban várhatott újabb varázslatra. Ezért is annyira örvendetes, hogy a Tompa Miklós Társulat új évadjának repertoárjában egy mesejáték is helyet kapott, mégpedig nem is akármilyen: Varró Dániel zseniális verses meseregényének Presser Gábor dalaival gazdagított színpadi változata Keresztes Attila új rendezésében, jó pár évvel a kolozsvári legendás siker után.

A szombat délutáni bemutatót követő vasárnap délelőtti előadáson is megtelt a nézőtér. Voltak gyerekek, akik másodszorra izgulták végig a maszatos királylány megmentésére induló Muhi Andris kalandjait, ezt bizonyították a hátunk mögött ülő kislány időszakos előrejelzései is. Az apró és felnőtt közönség a legelső perctől a történet résztvevőjének érezhette magát, ezt szolgálta a színpadi világot a publikummal hídként összekötő, a nézőteret átszelő emelvény, amelyen Andris és Maszat Janka, de más szereplők is gyakran megfordultak. Az álomszerű, számos mozzanatában Alice csodaországát idéző cselekmény, amelyben, éppen álomszerűsége révén, nem volt minden jelenetnek eleje és vége, netán következménye – ilyen volt az egyébként fantasztikus hatást keltő bús vödör fel- és eltűnése is –, a legkülönbözőbb helyszínváltások és átváltozások sokaságával kényeztette a gyerekeket. A humor mindvégig figyelemmegtartó erőként „működött”, akárcsak a színpadi teret pillanatokon belül átrendező fényhatások.

Pár órával az előadás után hétéves kisfiamtól kérdeztem, hogy ki, illetve mi tetszett leginkább a produkcióból, azt ugyanis már korábban eldöntöttem, hogy benyomásaim összegzésekor az ő véleményére bízom magam. Andris és a szobája, Paca cár és a takarítók – érkezett a válasz. A negatív hősök dicséretétől titokban elámultam egy kicsit, de pillanatokon belül rájöttem, hogy nem a kacskaringós cselekmény, hanem a szokatlan, ellentéteiben lenyűgöző látvány volt számára a döntő: egyebek mellett az apró fejű, hatalmas testében feketén hullámzó cáré, illetve a színen mindegyre „sika-sikázva” átrohanó, hófehér csapaté. Bizonyára többen osztoznak véleményében. A Maszat-hegyen túli világ ugyanis színeiben, hangjában annyira meseszerűen tiszta és őszinte, hogy legsötétebbnek, legbarátságtalanabbnak látszó lakójától sem ijedhet meg a gyermeki, netán felnőtt ruhába rejtett képzelet.