Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy legfrissebb felmérés szerint körülbelül 100 ezer gyermekről tudnak a gyámügyi hatóságok, akiknek szülőatyja és szülőanyja külföldön vállalt munkát. A gyerekek száma azonban – nem hivatalos számítások alapján – háromszorosa a hivatalosan bevallott (elismert, regisztrált) tömegnek. Nos, azok a felnőttek nemcsak egy csütörtökre vállaltak tartós kimenőt, hanem hónapokra, évekre. Félreteszik a kapott bért, jattot, kis egyet-mást, a családosok alig költenek valamit magukra, mindent a honi túléléshez tartogatnak. Többet dolgoznak, mint a bennszülöttek, és persze azt a munkát végzik, ami a honi munkáskezek alatt már nem ég, még csak nem is pislákol, ami rosszul fizetett vagy alulbérezett, kisegítő meló, különösebb szakképesítést nem igényel (a hazai szakmunkásképzés örök dicsőségére).
Van, aki évek óta kijár, van, aki már szinte teljesen odaragadt a külhöz, haza sem jön, csak karácsonykor, csillogó semmiségekkel ajándék gyanánt, nyelvet nem tanult, csak mondattöredékeket, amelyek felszólító módban hangzottak el, van, aki feketén megy, van aki fehéren utazik ki négermunkát végezni.
Nem új dolog a történelemben. Erdélybe a munkára befogadott jobbágy rendszerint a családját is hozta Moldvából, nem hagyta a Kárpátokon kívül csavarogni, iskolát kerülni (ha volt odaát), szépen betelepedtek, itt ragadtak, magukhoz asszimilálták a falut. Vallásukban senki nem bántotta őket, olyik földesúr még templomot is épített nekik, a végén azt mondták, ők voltak itt az első foglalók. (Spanyolország vagy Némethon esetében ez ugyan kissé nehezebb, de menni fog vagy két évszázad alatt…)
A gyerekek pedig itthon várják a szülőt, vagy depresszióba esnek és az anorexiás halált választják. Csavarognak, a jóságos nagyszülőknél nevelődnek, csellengenek, gondolatban a szüleikkel vannak, oda sem figyelnek már a honi valóságra, kábszerkereskedők rabságába esnek, külföldi aranyhegyeket áhítoznak, luxusverdát, maguk is vendégmunkások kívánnak lenni, és lesznek is.
A hazai oktatásügyben nem elterjedt forma a napközis iskola, pedig az elhagyott gyerekek számára ez is megoldás lehetne. Pedagógusoknak, óvónőknek-bácsiknak adna munkát, a gyerekek ellenőrzött környezetben élhetnének a hét nagy részében. Ott ennének. Bentlakásos iskolák is lennének újra, amire a szülő áldoz odakinti keresetéből. Koleszek, ahol sok kiváló ember nevelődött nem neuraszténiás, túlhajszolt, reformokkal ronggyá tépett idegű és szadista pedagógusok martalékaként. A minisztériumon és az iskolán múlik, az iskolarendszer organikus átszervezésén, amikor a szociális szféra tudomásul veszi, hogy a gyerekek ügyét – ha még akarnak honi népes felnőtt évjáratokat itthon a század második negyedére is – meg kell oldani, permanens, tudatos, anyagilag ellátott neveléssel. Arra ugyanis aligha számíthatni, hogy a munkavállalók magukkal viszik a gyermeket, ott iskoláztatják, nevelik fel őket. Ezzel pedig a honi pedagógusi munkanélküliséget növelnék és a lakásproblémát oldanák meg egyúttal.
Évtizedekkel ezelőtt hallani lehetett a Németországban dolgozó jugó, spanyol, portugál és török vendégmunkásokról. Ők hogyan oldották meg a gyerekekkel való tartós/tartalmas együttlétet? Miféle iskolába járattak? Vagy az otthon hagyott utcakölykökből lettek felnőttek: tudósok vagy szerencselovagok? Meg kéne kérdezni őket.