2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csodák a hetedik kontinensen

Tündöklő látványözön 

A legutóbb leírt, nedvesre sikeredett csónakos kaland kissé elveszi a kedvem a déli földrésztől, de szerencsére az Antarktiszra is igaz az, hogy a rosszat jó követi. S ha a rossz idő a világ legkellemetlenebbjét jelenti ebben a szélsőséges környezetben, akkor a jó idő olyan, amilyennek nincsen párja hetedhét országon. Amikor elvonulnak a felhők, kitisztul az ég, és felragyog a nap, mennyei fényárban csillámlik minden. 

Bizarr jégalakzat

Mélyebbre hajókázunk a Neko-öbölben, ahol partra szállásra alkalmas helyre bukkanunk, így végre „lábunkat tehetjük” az Antarktiszi-félszigetre is. Előbb azonban csónakos fotótúrára indulunk a partbeszögellések között. Nagyon-nagyon nehéz leírnom mindazt, amit az elkövetkező egy-két órában átélek, mivel még csak hasonlóban sem volt részem fél évszázados életem és hét kontinenst átívelő utazásaim során. Olyan tündöklő látványözön hömpölyög felém, amit beszűkült elmémmel csak fotonokként vagyok képes felfogni, megemészteni, elraktározni. Egyszerűen nem találok szavakat, hiszen ez nem is eviláginak tűnik, „embertelenül” szép. Impozáns hegyek közé vagyunk zárva, a vakító fehér és a kék árnyalataiban sziporkázik minden. A csipkézettre vájt hegycsúcsokat felhősapkák ékesítik, szakadékokkal barázdált gleccserek torkollanak a tengerbe. Egy vízbe dűlő jégtorony olyan drámai árhullámmal söpör végig a parton, hogy majdnem magával ragadja a mit sem sejtő bámészkodókat. A bizarr jégalakzatokat mint úszó bányavirágokat kerülgetjük, és belepillantunk túlvilágian kék üregeikbe. Egyik sárkányhoz hasonlít, a másik őslény állkapcsához, összefagyott gombákhoz. Játékos fóka bújócskázik velünk, teljes idegrendszeremmel igyekszem lencsevégre kapni fel-felbukkanó, bajszos kobakját. Antarktiszi hojszák, csérek húznak hangtalanul, hófehéren fölöttünk, ám az igazi sztárok ezúttal is a domboldalakon állomásozó többszázas kolóniákban csacsogó pingvinek. Valósággal fekete tőlük a dűlő, legszívesebben egész nap bambulnám ártatlan cseverészésüket, időmilliomos semmittevésüket. Bámészkodásomnak határt szab a hideg és a partra szállás időkorlátja, hiszen csak jövevények vagyunk ősi földjükön, visszatérünk a hajóra.

A nagy hóban nem egyszerű járni

Millióéves jeges lehelet

A Gerlache-szoros csendes vizén siklunk tovább, a hajó komótosan cikcakkozik a kisebb-nagyobb jéghegyek közt, amelyekből nem több száz, hanem ezer és ezer van, bármerre is nézünk. Az ide-oda fordulás következtében a hajó mindig másfelé tájolódik, ezért minden egyes pillanatban más látvány tárul a szemünk elé, még a fejünket sem kell mozgatnunk. A hajóorrból úgy tűnik, hogy beleszaladunk egy gigantikus, úszó jégkatedrálisba, akik a fedélzeten vagyunk, már-már aggódva nézzük a vészesen közeledő és szemlátomást nagyobbodó jégtömböt, egymásra nézünk, majd ismét a roppant hegyre, de a Fram (ami egyébként norvégül azt jelenti, hogy előre) magabiztosan tör utat, s mi megkönnyebbülten rohanunk a hajó oldalára, ahol testközelből szippantunk bele a millióéves jeges leheletbe. 

A vakító fehéret a naplemente színezi át. Az esti arany perceket minden utas a fedélzeten tölti, ennyire délen talán most vehetünk búcsút először és utoljára a naptól, amely olyan szűkmarkúan küldi melegét erre a vidékre.

Tükör

A tökéletes csend birodalmában 

Másnap tovább merészkedünk a Gerlache-szoros dekoratív színpadán, ahol a dicső természet napkeltétől napnyugtáig vonultatja parádés jégfiguráit. Mire kibújok a kajütömből, már lilulnak-pirulnak az ormok, hegyek csipkéire szórja szikráit a hajnal, újabb verőfényes napvilágra ébredünk az Antarktiszon. Az Enterprise Island közelében horgonyzunk le, és csónakokkal indulunk felfedezőútra. A díszlet ugyanaz, mégis más: elképesztő formagazdagságú jégalakzatok, jégbarlangok, szakadékok, úszó jégszigetek, lustálkodó fókák, feketéllő kormoránok, úszó pingvincsapatok között tekergőzünk. Amikor kellőképpen eltávolodunk a hajótól, élőlényektől, és csak magunk maradunk a jéglabirintusban, útikalauzunk leállítja a csónak motorját, és arra kér, hogy maradjunk néhány percig csendben és mozdulatlanul. A víz tükörré simul, szellő sem rezdül, lélegzet-visszafojtva dermedünk szoborrá. Ekkor értjük meg a lényeget: olyan csendesség és békesség vesz körül, amilyet abban a civilizációban, ahonnan érkezünk, lehetetlen átélni. Otthoni világunkban még akkor is vannak hangfoszlányok, amikor azt hisszük, hogy csendes helyen vagyunk. Még a legeldugottabb erdő mélyén is vannak zörejek, csak nem törődünk vele. Itt azonban semmi, de semmi hangforrás nincsen, már-már azt hiszem, hogy teljesen megsüketültem, úgy imbolygunk a vízen, mintha valahol a jéghideg világmindenség üres terében lebegnénk céltalanul. Hát ez tényleg a világ legutolsó szűzi, békés földrésze! Még elviselném egy ideig ezt a különös érzést, de a motor felbúg, továbbrobogunk. A jéglabirintus ezúttal emberi történelmet rejteget, a jégkanyon mélyén egy rozsdásodó hajóroncsra bukkanunk. Megtudjuk, hogy az egykori bálnavadászhajó legénysége a jó fogást akkora dorbézolással ünnepelte, hogy a hajón tűz ütött ki, a kapitány pedig mentette, ami menthető, zátonyra futtatta a lángoló hajót.

Rozsdásodó hajóroncs a jég fogságában

Valóban olvad az Antarktisz jege 

Ki hinné, hogy a jéghegyek is emberi sorsokról fecsegnek? A fenti eset 100 évvel ezelőtt történt, 200 esztendeje pedig jóformán még csak nem is érintette ember az Antarktiszt. De vajon jelent valamit néhány évszázad a kontinens milliárdéves történetéhez képest? Első látásra úgy tűnik, hogy igen, mert az emberi tevékenység és azon belül a felelőtlenség nyomai ezen a féltve őrzött távoli földrészen is feltűnnek. Millióéves jéghegyek szakadoznak le és olvadnak bele az óceánba, a kőkeménnyé tömörült jégsziklák, városnagyságú leszakadó jégtáblák emlékeztetnek arra, hogy még a természet legszilárdabb képződményei is törékenyek, ideig-óráig valók. Igen, igaz, hogy olvad az Antarktisz jege, és az is tény, hogy az Andok jégsapkái és gleccserei is látványosan fogynak, akárcsak az Alpokban, a Himaláján, a Kilimandzsárón. Csakhogy a Földnek nem újdonság az éghajlatváltozás, a világ jó néhány, a mainál sokkal drámaibb átalakulást is megért már akkor, amikor még híre sem volt az embernek. Csak minket, ma élő embereket vág mellbe, hiszen a nem kívánt folyamatok nagyon gyorsan, szemünk láttára zajlanak.

Jéggombák

A Gleccserek sugárútján

Antarktiszi tartózkodásunk a végéhez közeledik. Még a gondolatától is irtózom, de tudom, hogy nincsen rövidebb vagy más út, a Drake-szoroson kell visszatérnünk Dél-Amerikába. Következik ismét a 48 órányi kellemetlen hánykolódás, az ágyból jóformán fel sem tápászkodom. Fizikai rosszullét, túlélés, türelemjáték, ó, bárcsak már túl lennék rajta. Két nap után a Horn-fok közelsége jelzi, hogy hamarosan vége a szenvedésnek, de még órák telnek el, mire végre bekanyarodunk a Beagle-csatorna nyugodt vizére. A hideg, nedves és szeles Tűzföld a megváltást jelenti számomra, ismét felmerészkedem a fedélzetre, és csodálom a meredek, hósapkás hegyoldalakat. Nyugatra, azaz a Csendes-óceán irányába haladunk, Chile és Argentína határán, és miután magunk mögött hagyjuk a világ legdélebbi településeit, a csatorna északi ágába fordulunk, és a Darwin-hegység alatt siklunk tovább. Antarktikus utazásunk szubantarktikusban folytatódik, de itt még mindig az az érzésem, hogy a hetedik kontinensen vagyok. A csatorna ezen szakaszán ugyanis robusztus gleccserek szakadnak a tengervízbe. Ilyen terebélyes és látványos jégárakat még Antarktiszon, illetve sehol máshol a világon sem láttam. Találóan úgy hívják ezt a csatornaszakaszt, hogy Gleccserek sugárútja, s mivel a jégfolyamokat történetesen európai népekről keresztelték el, ezért nemzetek gleccsereinek ismerjük őket. Már szürkülödik, ennek ellenére mindenki a fedélzeten csodálja toporogva a világ egyik leglenyűgözőbb, legrendkívülibb kilátását. A kolosszális erők évezredeket átívelő munkájától borzongunk, és egymás után hagyjuk el a Holland-, az Itália-, a Francia-, a Német- és a Romanche-gleccsereket. Nos, annyi gleccser nincsen, hogy még a magyarok is kapjanak, ám én mégis Európában képzelem már magam, nagyot sajdul a szívem, mert tudom, hogy világ(végi) utazásom hamarosan véget ér. 

A következő napon behajózunk a Magellán-szorosba, ahol három hét után Punta Arenasban kötünk ki véglegesen. Innen repülünk vissza a fővárosba, Santiagóba, ahonnan megkezdem hazatérésemet Párizson át Bukarestbe, majd Erdélybe, Segesvárra. 

Életre szóló utazás 

Megérintettem az Antarktiszt. Szokták úgy is nevezni a hetedik földrészt, hogy a fehér kontinens, amit átvitt értelemben az érintetlenségére is lehet érteni. Manapság valójában már csupán a jég fehér rajta, hiszen nem ismeretlen terület az emberek előtt. Számomra viszont a legtávolabbi horizontnak számított, és csakis gyermeki kíváncsisággal tudtam közeledni hozzá. Life-changing journey, azaz életet megváltoztató utazás, mondja az amerikai utastársam, életre szóló, mondom én, és maradjunk ennyiben. Ám az biztos, hogy Földünk talán legdrámaibb, legnyersebb, legérintetlenebb, legcsendesebb tájain járhattam, ezért határtalanul hálás vagyok Istennek, hogy megengedte látnom a teremtett világnak e fenséges csodáit, családomnak, hogy mindvégig imádkozott értem. 

Ilyen támogatással könnyű álmodni, utazni és épségben hazatérni, és ha néha talán kétkedő is vagyok, József Attilával együtt hiszem azt, hogy:

 „Az Isten itt állt a hátam mögött

 s én megkerültem érte a világot...”

Az antarktiszi expedíció



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató