2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kezdetek és statisztikák

A közigazgatásilag Kevevára (Kovin) községhez tartozó Székelykeve (Skorenovac) a magyar nyelvterület legdélebbi, többségében magyarok által lakott települése. A dél-bánsági, al-dunai terület már 1428-ban királyi helység, ugyanis Zsigmond király Keve városának kiváltságokat adományozott, és még két, vele határos falut juttatott a birtokába. Az egyikük Szkorenovecz. 

A fenti gyökerek ellenére a településtörténet leginkább Ferenc József császár 1867-es döntésére vezethető vissza, miszerint a német bánsági ezred területén található réteket a határőr községeknek ajándékozza, azzal a feltétellel, hogy cserébe kiépítik a Dunán a gátakat. Miután azonban a határőr községek nem egyeztek bele, hogy maguk emeljenek gátakat, császári dekrétummal létrejött hét telepes község, ahova németeket és bolgárokat telepítettek. Egyikük Gyurgyevó (Gyurgyova), ahova később, 1883-ra több mint hatszáz bukovinai székely családot telepítettek. A Duna állandó áradása miatt azonban a telepeseket 1886-ban áthelyezték a mai Székelykeve és Sándoregyháza helyére, valamivel távolabb a folyamtól. Minden új telepesnek a kormány tíz hold földet adott, amit a gátépítésig az év nagy részében a Duna elárasztott. Az 1888. évi árvíz miatt sokan koldusbotra jutottak, mások visszamentek Moldvába, ezért újabb székely telepesek érkeztek a faluba. A férfiak kubikossággal vagy napszámossággal keresték meg a kenyerüket, aratás idején részes aratók voltak. 

A település a nevét a többségét képező székely származású lakókról kapta, valamint a középkori Keve vármegyéről és várerődről. Székelykeve kezdetben Torontál vármegyéhez tartozott, később Temes vármegye fennhatósága alá került. Íme néhány népszámlálási adat: 1910: 4541 lakos, 73,31% magyar, 11,94% német, 1,26% szerb. 1921: 4195 lakos, 81,83% magyar, 7,34% német, 0,36% szerb. 1948: 4465 lakos, 84,46% magyar, 11,22% bolgár, 3,18% szerb. 1991-ben 3123 lakosából 80,36% magyar (2582), 9,4% szerb (302). 2002-ben 2574 lakosából 86,71% magyar (2232), 5,47% szerb (141). A lakosság hosszas stagnálása után az utóbbi három évtizedben lényeges csökkenés figyelhető meg, miközben az abszolút magyar többség megmaradt. A helyben szolgáltatott adatok szerint 2016-ban 1890 lakost tartottak nyilván, de ez a szám folyamatosan csökken. Meglehet, már csak ezerhatszázan élnek a faluban. 

A fentiek tükrében hitelesen hangzik az egyik helybeli néni summás véleménye: „Itt mindenki mindenkit üsmer. Öpp azét is mögmaradunk.”

Még szerencse, hogy az ezerkilencszázhatvanas években nem ide telepítették a végül Pancsova-Hertelendyfalva határába épített műtrágyagyárat és a finomítót. Pedig Székelykeve neve is felmerült.


     Római katolikus templom és kopjafa a templomkertben


Átutazóban

A Szerbiában szokásos sárga alapú helységnévtáblán túl szerb-magyar-angol nyelvű barna tábla köszönti az átutazót a falu határában: Isten hozta Székelykevén! Az út bal felén, szemben vele több nagy, fémből készült szerkezet, talán éppen a gabona tárolására, hogy még jobban alátámassza a település elnevezését. A faluban egyébként feltűnően sok a kukoricatároló hombár. A település címerét kétoldalról egy-egy búzakalász fogja közre, fent, a csillag és a hold között az 1886-os évszám, alatta székely kapu, majd a kék-fehér sávos, liliommintás, kettős keresztes címertest.

Székelykeve déli határában, a Duna irányában feküdt az egykori Gyurgyova település, a pusztító árvizek elmosták, és kiürült. A falu bejáratánál levő réten fából eszkábált befedett pihenőhely hirdeti az egykori telepet. Gyurgyovai pihenő, mely „őseink emlékére készült Breti Gergely adományából 2010 júliusában”, a táblán a székelységet jelképező holddal és csillaggal. A náddal fedett pihenő alatt padok és asztal, igencsak megtépázott állapotban, mögötte hinta, balra itatóvályú. Külön tákolmányra erősítettek fel egy tehénkoponyát szarvval. 

Valamivel arrább, Kis L. Zoltán Imre patkolóműhelye előtt lovak megkötésére alkalmas tákolmány, amolyan biciklitároló stílusban. Az út mentén borona, bőven van hely neki a házak és a műút között. Arrább kis benzinkút, amiből szinte minden nagyobb településen akad, és az utazó biztonságát szavatolja egyúttal. 

A falut átszelő műút még mindig Tito marsall nevét viseli (mifelénk azt tanították az ötvenes években: Akasztófát Titónak, Békét ifjúságunknak!). A Tito sugárútról letérve újabb kétnyelvű felirat tünteti fel a Jugoszláv Néphadsereg utcát, egyszerűen J. N. H. utcának nevezve meg. Ez vezet el a központot jelző kis körforgalomig, a rá merőleges Testvériség-Egység utcáig. Itt a négy utcasarkon négy jelentős épület hívja fel magára a figyelmet. A Szent István-templom átellenben a római katolikus parókiával, azzal szemben a nyugdíjasotthon egy részben málladozó és használatban levő zöld épületben (nyitvatartása alapján szerdán este és szombaton napközben is várja az időskorúakat). Az út túlsó oldalán a helyi közösségi ház kitárulkozó ajtaja várja Székelykeve polgárait, odébb kívülről egészen biztosan korszerűnek látszó iskolaépület és jól felszerelt udvara, a kicsik számára kívánatos játszótérrel. Az óvodafejlesztési program itt is célba ért. És míg a négyes zászlórúdon a szerb zászló hirdeti, hogy ki az úr a háznál, az iskola ajtaján elhelyezett felirat tanúsága szerint a beruházás a magyar kormány támogatásával valósult meg a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap hathatós közreműködésével.

Az 1981-ben megépített egészségügyi központban naponta rendel az orvos, de sem fogorvos, sem gyógyszerész nem tanúsít érdeklődést a falu iránt, bár külön helyiségek állnak a rendelkezésükre. Elvégre Kevevára (Kovin) karnyújtásnyira fekszik. De van önkéntes tűzoltóalakulat a faluban, amelyet még 1899-ben alapítottak. Miközben az olvasni vágyókat a Tamási Áron Könyvtár várja, és külön épületben működik a Székelykevei MECISZ, azaz a Székelykevei Művelődési Egyesületek és Civil Szervezetek Szövetsége. És 2011 óta faluház (tájház) is, amely szintén a hagyományápolást szolgálja. Egyébként az al-dunai székelyek népszokásainak a részleges fennmaradása annak tulajdonítható, hogy hosszú ideig távol és elzártan éltek a tömbmagyarságtól. Legtöbb szokás a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörhöz kötődik, de jellemzőek a lakodalmi, keresztelői és halotti népszokások, hiedelmek és gyermekjátékok is.

Érdemes visszatérni a település legrégebbi és legreprezentánsabb épületéhez, az 1889-ben Bonnáz Sándor csanádi püspök segítségével felépült, szép sugártornyú, neogótikus stílusú római katolikus templomhoz. A templomot Szent István oltalmába ajánlották, ezért minden év augusztus 20-án megtartották és megtartják a falu legjelentősebb ünnepét. 

A templomkertben felavatott műemléken a két egyforma méretű fadarab egyikéből a csillagot, a másikból a holdat vágták ki, és összeköti őket egy márványlap, az alábbi felirattal: „1886–2006 Székelykeve”. Egy másik emlékjel két vé alakban elágazódó kopjafát ábrázol, az alapjuknál elhelyezett táblán Petőfi soraival: „Itt születtem én ezen a tájon”. A honvágyra utal a harmadik emlékjel is, a két kopjafát összekötő fekete márványlap a közismert Tamási-idézettel: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Alatta a kitartásra felszólító biztatással: „Mi itt vagyunk és itt maradunk. 1886–1996”.

Székelykeve címere


Mobiltelefonon mutogatott dédunokák

Szabó Anna megözvegyült dédnagymama. Éppen taxival érkezett Keveváráról, háromszázötven dinárjába került az út. Bizonyára nem a szerény nyugdíját áldozta taxizásra, hanem a gyermekei csendes segítségnyújtásának örvendezett. Ők már aligha térnek haza, miután az egyik Londonban, a másik Németországban telepedett le. Két gyermeke után négy unoka és egy hét hónapos dédunoka jelenti a családi örömöt az amúgy igencsak magányos Anna néni számára. Rögvest el is dicsekszik a kicsiny Nicollal, akit 2019 augusztusában Székelykeve katedrálisában szándékoznak megkeresztelni. Akkor már beszélni fog a kislány, de sebaj! Amúgy nagyon édes, személyesen dajkálta két hónapon át, de aztán visszajött Székelykevére, és újból csak a maroktelefonján gyönyörködhet benne. Ezt az örömöt másokkal is megosztja, ha teheti. 

Fizeti a tagdíjat a nyugdíjasok klubjába, időnként ellátogat a foglalkozásokra, amelyeket teaestek, éneklés, néha vendégek fogadása tesz változatosabbá. Kirándulást is szoktak szervezni, igaz, csakis Szerbiába. Inkább a fiatalok rendelkeznek „passzussal”, így ők a külföldet is megjárták, a tánccsoport fellépett Romániában, ahova a pap minibusza vitte el őket. „Nem vagyunk mi bántva” – összegez elégedetten Anna néni. „Csak az a legnagyobb baj, hogy kevés a gyermek. Meglevő és majdan megszülető gyermekeiket magukkal viszik a Németországba, Ausztriába, Angliába kivándorló szülők. Sok az eladó ház, és az veszi meg, akinek pénze van hozzá. Így került be néhány szerb a faluba.” Amúgy kivételes módon az idősebbek közül Szabó Anna magyar útlevéllel rendelkezik. Ehhez igazolnia kellett, hogy ő „magyar jugoszláv”. Férje, József már nem élhette meg ezt a lehetőséget. Azt viszont igen, hogy festő és építő hozzáértését Irakban, Líbiában, Oroszországban kamatoztassa. 

Mielőtt átlépem a helyi közösségi ház küszöbét, megtudom, hogy pár nappal azelőtt hagyományos táncos-énekes-főzőcskézős összejövetelt tartottak a faluban. Több százan ellátogattak az iskola előtti térre, ahol üstökben főtt az ebéd: paprikás, gulyás, vaddisznó vagy éppenséggel őz húsából készült finomságok, pörkölt. Az alapanyagai szerint háromszáztól ötszáz dinárig kínáltak egy adag ételt. Több százan kilátogattak a fesztivál helyszínére, megízlelték az üstben főttet, megcsodálták a magyarországi táncosokat és énekeseket. „Olyan szép volt, hogy igazán!” – összegezett Anna néni. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató