Mese az időn túlról
2011-05-03 15:02:18
- Kaáli Nagy Botond
Kellemes irodalmi délutánban volt részük mindazoknak, akik ellátogattak szerdán a G Café-ba.
Szokatlan helyet és időpontot választott e havi irodalmi színpada helyszínéül a Látó szépirodalmi folyóirat, ennek ellenére kellemes irodalmi délutánban volt részük mindazoknak, akik ellátogattak szerdán a G Café-ba.
A folyóirat szerkesztői ez alkalommal Király Levente magyarországi költőt, írót látták vendégül Marosvásárhelyen. A tervek szerint verses-zenés összeállítással, végül – minek okán a szerző számítógépe bedöglött – felolvasás lett belőle. Részlet egy, még meg nem jelent regényből, Király Levente alkotásából, időn és szinte téren kívüli alkotásból, amelynek gazdagon díszített, archaikus jellegű, időmértékes verselésre hajazó nyelvezete zamatos, különleges ízzé válik a napjaink prózájához szokott olvasóban. Az Énekek éneke című, megjelenés előtt álló mű részletének felolvasása után a folyóirat szerkesztői – Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Láng Zsolt és Szabó Róbert Csaba beszélgettek a szerzővel a műről, az előzményekről, költészetről, prózáról.
– Az Énekek éneke tulajdonképpen egy mese. Téren és időn kívüli, a nyelvezete alapján valahova az ókorba, középkorba lehetne helyezni, a szöveg szinte végig pszeudo-időmértékes verseléssel rímel és tele van archaizmussal: de, csak, hogy – ezeket a szavakat mind kihagytam belőle. Nagyon szeretem Vörösmarty, Berzsenyi költészetét, nagyon szép mondatszerkezetekkel tudtak dolgozni, úgy éreztem, hogy én ennek a csatornája vagyok. A magyar költészetben az egyik legélesebb váltás Vörösmarty és Petőfi között volt. Petőfi elképesztően leegyszerűsítette a lírai nyelvet. Ez akkor hatalmas forradalomnak számított és annak idején működött is. De ehhez a történethez ilyen régi nyelvet kellett használni. Gótikus regény, persze, nem a rémtörténetek szerinti, hanem olyan, mintha kétszáz évvel ezelőtt készen lett volna, de nem írta meg senki. Így imitáltam Vörösmartyékat, mindkettőjüknél nagyon komplex nyelvezetet látok. Megírásának ihlete olyan volt, mint egy villanás. Hazamentem és elkezdtem kézzel írni. Láttam, hogy egy mese lesz belőle, a kötet borítóját feleségem festette Chagall Énekek éneke című festménye alapján. A regény egyik szereplője, Diotíma alakja Hölderlint is megihlette, őt idézi Szókratész A lakomában – amely a világ egyik legjobb „könyve”. Szókratész elmeséli, hogy egy Diotíma nevű papnőtől tanulta, hogy miben áll a szerelem szellemi varázsa. Ez a legfontosabb része a műnek és épp erre nem kérdez rá senki a résztvevők közül. Ez egy hatalmas felkiáltójel, amely mindig is érdekelt. Úgy érzem, hogy a feleségemmel a szerelemnek egy olyan mélységét éltük át, amit kevesen. Elhagytam a cinikus énemet és írni kezdtem egy könyvet, ami sokak szerint szentimentális, de engem ez nem zavar – hallottuk a szerzőtől a hangulatos irodalmi esten.
