Hétköznapi történet
Vannak szülők, akikben lélekhatárokon túlnövő fizikai erőként nyilvánul meg a szeretet. Olyan képességként, amitől dagadó lábakkal is légiesen könnyűvé válik a járás vagy a kályha mellett állás, amitől a negyedik emeletre vezető lépcsősor egészen megszelídül a felkapaszkodó léptei alatt, és amitől a telipakolt nejlonszatyor is súlyát veszti. Anna barátnőm szülei éppen ilyenek. A csupa szív kovásznai házaspár néhány éve régi ünnepeket megidéző karácsonyi és szilveszteri történeteimben szerepelt. Ezúttal a mindennapokban próbálom láttatni őket legnagyobbik gyermekük, Anna emlékein keresztül. És milyen csodálatos, hogy ezek az emlékek egytől egyig átnyúlnak a mába, hiszen Marika néni, az édesanya a napokban is küldött párjától, Zoli bácsitól „mesekávét” napkeltekor munkába induló lányának.
– Anyukámék mindent megtettek annak érdekében, hogy a húgom, az öcsém meg én egyetemet végezhessünk – kezdte történetét Anna. – Ez azonban azzal járt, hogy egymás után kerültünk el otthonról Vásárhelyre. Bár kettecskén is jól megvoltak a szüleim, a hiányunkat nem volt könnyű feldolgozni. Úgy enyhítettek ezen az állapoton, hogy mindegyre felcsomagoltak a szeretetükből, aztán megegyeztek valamelyik erre tartó távolsági autóbusz sofőrjével, hogy vigye magával, és adja át nekünk az otthoni finomságokban bővelkedő pakkot. Ezután már csak meg kellett nekünk telefonálni, hogy mikor várjuk a hazait hozó buszt. Sosem felejtem el, hogy egy alkalommal, amikor még egy albérletben laktunk az öcsémmel, és éppen bontogattuk a frissen átvett csomagot, egy hatalmas paprika került a kezünkbe, amin egy árcédulaszerű papír díszelgett. De nem az ár volt ráírva, hanem két szó: „ez gogos”. Egymásra néztünk az öcsémmel, és kitört belőlünk a nevetés. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, mi célja volt ezzel az üzenettel édesanyánknak, vajon valóban azt hitte-e, hogy nem ismerjük fel a paprikát. Hetekkel később, a hazautazásunkkor derült fény az árcímkére írt „használati utasítás” igazi jelentésére: anyukám nem felvilágosításnak szánta, mindössze arra akart felhívni a figyelmünket, hogy na ez aztán egy igazi gogos, mindeniknek ilyennek kellene lennie.
Szusszanásnyi csend után újabb történetszál fénylett fel Anna hangján.
– Már rezidens orvos voltam, saját keresetem volt, a minden jóval teli csomagok azonban továbbra is kitartóan jöttek otthonról. Egyszer próbáltam elmagyarázni anyukámnak, hogy most már teljesen önfenntartó vagyok, nem kellene pénzt költeniük rám, de még be sem fejeztem a mondókámat, és már éreztem, hogy fájdalmat okozok a gondoskodása elutasításával. Így aztán nem is ragoztam tovább a dolgot, helyette megbeszéltük, hogy mikor várhatom a következő küldeményt. Amikor megszületett a kislányom, édesanyámék úgy döntöttek, hogy lezárják a kovásznai lakásukat, és bérelnek egy garzont Vásárhelyen, hogy levehessék rólam a bébiszitter-keresés terhét. Boldogan fogadtuk el a párommal a segítségüket, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a nagyszülőknél biztonságosabb „sziget” nem létezik a kicsi tündérünk számára. Egy percig sem bántuk meg a döntésünket, a lányunk ugyanis élete első kilenc évében annyi gondoskodó, szórakoztatva jó irányba terelgető szeretetet kapott a szüleimtől, hogy abból még felnőttkorában is táplálkozhat. Édesapám virradatkor már buszra várt, hogy mire mi kiléptünk a házból a párommal, ő már jól bekuckózhassa magát álomőrzőnek a lányom ágya mellé. Sosem érkezett üres kézzel, hozta magával az anyukám készítette „mesekávét”, ami mindig megadta nekem a kellő löketet az elinduláshoz.
Meg akartam kérdezni, honnan kapta a nevét az a kávé, de mielőtt megszólaltam volna, Anna már tudta, mire vagyok kíváncsi:
– Egyetemista voltam még, és amikor hazamentem vakációzni, apukám minden reggel kiszolgált az édesanyám készítette, fenséges illatú feketével. Azokban a napindító órákban volt idő beszélgetni, elmesélni a mögöttünk lévő hetek, hónapok történéseit. Innen kapta a nevét a mesekávé. Mióta dolgozom, nem jut már idő a korai társalgásra, de amikor édesapám meghozza a kávét, és belekortyolok, ugyanolyan békesség tölt el, mint azokon a régi szünidőkön a szülővárosomban. Mivel a lányom mostanra öntudatos, okos kiskamasszá cseperedett, és nincs már szüksége állandó felnőttfelügyeletre, anyukámék az ősszel hazaköltöznek Kovásznára. Jár nekik végre a pihenés, de azért nagyon hiányozni fognak az együttléteink. És, persze, a reggeli mesekávé illata, íze…
