Mi lesz velünk a „hegedűnk” nélkül?

Beszélgetés Bonczidai Dezső bábszínész-rendezővel

Akárkinek, -minek bújik a bőrébe, az általa megformált karaktert a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház gyermek- és felnőttközönsége rendszerint már az előadás első perceiben a szívébe zárja. Bonczidai Dezső ezúttal – nem először – a színpad másik oldalán áll: ő az Ariel színház 75. évadja első bemutatójának, Az ellopott hegedű című mesejátéknak a rendezője. A varázslatnak erről a megnyilvánulási formájáról kérdeztük. 

– Ha jól tudom, nem ez az első rendezésed. Hogyan talált rád az új kihívás, miként lesz a bábszínészből rendező? 

– Az Ariel bábszínházban 2019-ben rendeztem a Vándor Miskát, emellett több előadásban voltam rendezőasszisztens. Ez a munka abban segített, hogy megértsem, miért lényeges, hogy megtanuljak emberekkel (dramaturg, bábtervező, zenész, koreográfus) együtt dolgozni. Emellett én a hagyományos utat követtem, a bábszínházi előadások mellett Halmágyi Éva bábszínésszel közösen létrehoztunk egy vásári bábjátékot, és azzal jártuk a környéket. Ahova hívtak, mi mentünk. Majd Szabó Dániellel is megalkottunk egy másik előadást, amivel fesztiválokon léptünk fel. Ez számomra egy másféle, de meghatározó tapasztalat volt. Nem azt mondom, hogy mindenkinek ki kell próbálni, de aki erre vállalkozik, azt kimozdítja a komfortzónájából (a nézők ösztönösebb reakciója, illetve a szervezési feladatok által, amelyek a bábszínházban más szakember feladatköréhez tartoznak). Továbbá a tanítás is a rendezés felé irányított, mert a hallgatókkal rendszeresen dolgozunk, és ezekből már több vizsgaelőadás is született. Ez a munka a tudatosságot erősítette bennem, hiszen a vizsgaelőadások megalkotásakor a diákok ötletei, igényei számomra nagyon fontosak. Ebből építjük fel az előadást, ugyanakkor természetesen az én felelősségem, hogy az adott bábtechnikát megtanulják helyesen használni. 

Együtt keresni a játéklehetőségeket

– Hogyan fonódik össze ez a két hivatás, és miként hatnak egymásra?

– Bábszínészként is aktívan részt veszünk az előadások megalkotásában. A játékunk, a szövegértelmezésünk sok mindenre kihat, és jobb esetben segíti a rendező munkáját, mert a karakteralkotás folyamatában minden bábszínész a saját személyiségéből építkezik. Az, hogy most a színpad másik oldalán állok, talán annyiban más, hogy nemcsak a saját játékomat és karakteremet kell kidolgoznom. Pontosan tudnom kell, hogy mit akarunk közölni a darabbal, illetve a bábszínész számára instrukciót, de szabad teret is kell biztosítanom, és közösen kell megkeresnem vele a játéklehetőségeket. Óriási kihívás, mert egy előadás nagyon sok alkotóelemből épül fel (szöveg, mozgás, bábok, díszlet, zene, világítás, hangosítás stb.), és ezeket átlátni, megtalálni az egyensúlyt felelősség is. 

– Hogyan kezdődött, és milyen volt az együttműködés Az ellopott hegedű szerzőjével, Demény Péterrel?

– A mostani előadás ötlete a társulatunk zeneszerzőjétől származott, Apostolache-Kiss Zénó keresett meg, hogy jó lenne közösen létrehozni egy darabot. A javaslatára megkerestük Demény Pétert és Tomos Tündét, és miután megvolt a szöveg, a zenei alapok, a bábtervek, egyeztettünk a vezetőséggel. Ez természetesen egy hosszabb folyamat, körülbelül egy éve készülünk az előadásra. Talán a leghosszabb a szövegalkotás folyamata volt. Péter mindig küldött egy-egy szöveget vagy verset, amit én próbáltam színpadi helyzetben elképzelni. Majd ajánlottam újabb szövegrészeket, vagy kértem, hogy írjon verset vagy szöveget egy-egy általam elképzelt cselekményhez. Ami számomra abszolút pozitív benyomást keltett, az Péter rugalmassága és alkalmazkodó képessége, úgyhogy remélem, hogy még lesz alkalmunk együtt dolgozni. 

A kölcsönös bizalom légkörében

– Milyen rendezőként együtt dolgozni a bábszínész kollégákkal?

– Rendezőként is nagyon jó velük dolgozni. Végtelenül hálás vagyok a nyitottságukért, a lelkesedésükért és a rengeteg munkáért. Számomra előny volt, hogy ismerem őket, és tudom, hogy kinek milyen szerepkör állna jól. Már a szövegírás elején megszületett a szereposztás, ami nagyban elősegítette a karakterek megalkotását. Színészként is bíznunk kell a partnerünkben, és ezt a bizalmat most is élveztem a társulat részéről. Külön ki szeretném emelni, hogy mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert a kollégáink többsége játszik valamilyen hangszeren, és nem titok, hogy az ügyelőnk, Dull János is. Ez hatalmas adottság, de iszonyatos munka is a részükről, aminek köszönhetően nemcsak bábszínészként vannak jelen a színen, hanem zenészként is. Zénóval rengeteget próbáltak külön-külön és közösen is. Ráadásul a többiek részéről is sokkal nagyobb koncentrációt igényel figyelni a ritmusra, az élő zenére, viszont megéri a befektetett munka. 

– Mi Az ellopott hegedű rendezői koncepciója, mire fektetted a hangsúlyt a rendezői munka során?

– Már az első találkozáskor megbeszéltük Péterrel és Zenóval, hogy a tücsök köré fog épülni az előadás. Fontos szempont volt, hogy zenés darabot akartunk, Péter kifejezetten erre az előadásra írta a szöveget, a dalokat pedig Zénó zenésítette meg. A kis történetet annyira fordulatossá tettük, amennyire csak tudtuk, és dalokkal tarkítottuk. Így nemcsak szomorú, hanem színes is, vagyis már egyáltalán nem annyira elkeserítő, mint a legelején. A tücsökkel kapcsolatban jellemzően a hegedűre, a zenére, a nyárra asszociálunk. Ezek észrevétlenül kiegészítik egymást, sőt bizonyos fokig eggyé válnak. De mi történik, ha a tücsök nem találja a hegedűjét, azt, ami meghatározza őt? Másképp fogalmazva: mi történik velünk, ha identitásunk meghatározó részét egyik pillanatról a másikra elveszítjük? Hogyan kezeljük a kialakult helyzetet, mi segíthet feldolgozni, elfogadni ezt a létállapotot? Szerettem volna a veszteség okozta szomorúságot képekben visszatükrözni.

Amikor a rendező megválik művétől

– Milyen korosztályoknak ajánlod a mesejátékot? 

– Ahogy gyakran mondani szokás, 0-tól 99-ig, a sok zene és a kifejező, esztétikus bábok ugyanis mindenki számára élvezhető előadást biztosítanak. Mindezek ellenére 4 évtől ajánljuk. Az élő zene esetenként hangosabb, és vannak sötétebb vagy enyhén megvilágított jelenetek, amelyek a kisebb korosztály számára akár félelmetesek is lehetnek.

– Hogyan élted meg rendezőként a bemutatót?

– Izgatottan vártam. A bemutató az a pillanat, amikor a rendező megválik a művétől, és a nézők ítéletére bízza magát. Ilyenkor már nem az én kezemben van az irányítás, ezért kétszer annyira izgulok mindenért. Persze ez egy jóleső izgalom. Felemelő érzés látni, hogy amit megálmodtam, és a kollégáimmal kidolgoztam, pozitív megítélésben részesül. Az élmények, érzések, visszajelzések viszont igazán csak most csapódnak le bennem, és szívből remélem, hogy sok néző számára nyújt maradandó élményt az előadásunk.