Csütörtöki kimenő
A minap egy megemlékezésen vettem részt, amely a nyolcvanéves marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatás múltját tekintette át, a jövő esélyeit latolgatta nem túl optimista kivitelben.
És én arra gondoltam, illetve azt latolgattam, milyen volt városunk, milyen volt az a város, amely befogadta a Kolozsvárról kivonuló (nem önszántából és távolról sem dalolva) magyar orvosi kart. Bizonyára az akkori döntéshozók jól meggondolták, és bíztak abban, hogy nem megfutamodás, hanem a jövő érdekében tett eszes cselekedet ez, amelynek következményei beláthatatlanok, avagy amit beláttak: folytatni kell a magyar orvosképzést azokkal a tanárokkal és diákokkal, akik maradtak, akik vállalták az áttelepülést, akik ezt a kart választották, ide felvételiztek, innen szóródtak szét a talán-talán másféle ország tájaira gyógyítani, ápolni, segíteni a háború utáni sebek begyógyításában.
Vásárhelyen volt orvosi háttér, hiszen csak az 1940 és 1944 közötti időszakban Észak-Erdély négy legfontosabb városa közé tartozott – Kolozsvár, Várad és Szatmár mellett –, az egészségügyi kormányzat sok orvost helyezett ide, illetve emelt be a kórházi orvoskari státuszába, magánorvosi rendelők működtek a főtéren, a Kossuth utcában és a Széchenyi téren, a Sándor János utcában és másutt is, az orvosok neve jól csengett a betegek előtt, bizalmat éreztek a kezelő és kezelés iránt, egyetlen orvos vagy fogorvos sem panaszkodhatott pácienshiányra. Négy kórház is működött: a Szentgyörgy utcai régi kórház és a közelmúltban (1941-re) befejezett nagykórház az István király utcában, a Sándor János utca végén pedig a volt honvédkórház, ahová a fertőző betegségekben szenvedőket fektették be. Na és a modern szanatórium a Köteles Sámuel utcában. Emellett jelen volt az OTI (az Országos Társadalombiztosítási Intézet) és MABI (amely a közhivatalnokok számára működtetett rendelőintézet volt, avagy a Betegsegélyző.) A városban volt hat gyógyszertár, amelyek közül egy mindig biztosította az éjjeli szolgálatot meghatározott sorrendben, ahogyan a gyógyszerészek egymás között megegyeztek.
A település rendelkezett villanyvilágítással, saját áramfejlesztővel, folyóvízzel, csatornázással, csengett a telefon, kattogott a távíró, fungált a posta, két vasútállomás fogadta és indította a szerelvényeket, működött a köztisztasági vállalat (az utcaseprők egyenruhát kaptak), az utcák jelentős része aszfaltozott volt, és kivilágított utcákon haladhattak a járművek: bérkocsik, bérautók, autóbuszok, tehergépkocsik, szekerek. A városban volt négy középiskola – két nagyhírű patinás, a Református Kollégium és a Római Katolikus Főgimnázium, a kereskedelmi középiskola fiú- és leányrészleggel (nem kedvelte a tanügyi kormányzat a vegyes stílust), valamint a Gépipari Középiskola, ezenkívül polgári iskola fiúknak és leányoknak, állami fenntartású, és a református egyház leányközépiskolája, hét állami elemi iskola és felekezeti népiskolák (református, katolikus, lutheránus és zsidó). A város állandó lakóinak száma 1942-ben 44-45 ezer fő, amelynek 93%-a magyarnak vallotta magát. A Székelyföld legszélén helyezkedett el, mégis szerette magát székely fővárosnak nevezni.
Amikor tehát az üresen álló (avagy kiürített és némileg kifosztott) katonai alreáliskolába települt 1945-ben a kolozsvári egyetem magyar orvosi kara, és elfoglalta a fő- és melléképületeket, olyan civilizációs struktúrát talált itt, amelyben elkezdhette és sikeresen folytathatta működését, az orvos-, majd gyógyszerészeti oktatást. Felvették azokat a fiatalokat, akik akkor tértek haza a háborúból, akiknek tanulmányait a háború szakította félbe, a lágerekből és munkaszolgálatból élve hazatérteket, és jöttek a dél-erdélyi diákok, akiket a magyarul tanulás vonzott. Az egyetem helyszínválasztásába belejátszott, hogy az egyetem közvetlen környezete a Székelyföld és Közép-Erdély (Maros és a Küküllők vidéke) volt, ahol a lakosság többsége, illetve egy jelentős hányada magyar volt, magyarul beszélt vagy magyar iskolákat (is) járt.
Az egyetem hozta magával a segédszemélyzetet, innen pedig minden nehézség nélkül toborozta azokat a férfiakat és nőket, akik az egyetemi munkában laboránsként, műtőssegédként vagy tisztviselőként, gazdasági ügyintézőként vagy egyéb segédként nélkülözhetetlen feladatokat elláthattak. Betanították őket, fizetést kaptak, rang volt „egyetemi kádernek” lenni. És ezeknek az embereknek a gyermekei – az én nemzedékem –, ha tehették, ugyanide felvételiztek, és végzett orvosként léptek ki évtizedekkel később az egyetem kapuján.
Vásárhely az újkorban úgy érezte, megérdemel egy egyetemet, főiskolát. Leginkább műszaki felsőiskolára gondoltak – a székelység ezermesteri tehetségére alapozva. Ezzel szemben lett orvosi egyeteme, színművészeti főiskolája és tanárképző intézete, hogy csak az első harminc évet említsük. Most ne fintorogj: nem az intézmények ideológiájáról szövegelek.
Végezetül – de nem kimerítve a történeti körkép elemeit –, az egyetem idetelepülése a város kulturális szintjét szinte kötelezően megemelte: ezért lett (kis túlzással) többek között itt színház, szimfonikus zenekar, bábszínház, folyóiratok, állandó napilap, kiszélesedett az iskolahálózat, megnövekedett a város lakossága, és a város művelt és művelődni, tanulni vágyó népessége. Az egyetem ugyanolyan ajándék volt e város számára, mint egykor Bernády György városépítő tehetsége.
