Csütörtöki kimenő
Vérbeli arisztokrata ismerőseim, akik magasra nőtt, mély gyökerű családfát tudnak felmutatni, valóságos történelmi dokumentumokra alapozva – vannak ilyenek szélesebb és közelebbi ismeretségi körömben –, ha visszaigényeltek és vissza is kaptak a változott előjelű jóságos állami rablásból kastélyt, udvarházat és birtokot, akkor elsősorban a sikeres visszaigénylést követően a kastélyfenntartás gondjaival szembesültek. Hiszen ebben az átmeneti korban nincsenek meg az adott feltételek és a kapott erkölcsi támogatás, elfogadottság, a tulajdonszerzésbe való közbelenyugvás. Úgy értem, az, hogy egyeseknek sikerül, mások elbuknak, soha nem szerzik meg első kastélyukat, latifundiumukat, de még a tömbházi kétszobáshoz is kínos-keserves bankkölcsön útján jutnak el, aztán a bedőlt hitelekről ne is beszéljünk.
Azok, aki mégis merészelték visszaszerezni volt/egykori ősi (nagyon régi vagy kevésbé középkori) lakhelyüket (udvarház, kastély, kúria, erőd, vár, bérház), azok elsősorban a bedőlt falakkal, beszakadt padlózattal, földre rogyott mennyezettel, átrendezett, lenullázott belvilággal, tönkrenyúzott, elhanyagolt parkkal kell szembenézzenek, ezekbe kell befektetniük, hogy valamelyest eltüntessék 45 évnyi nép- és népnyúzó dilettánsok uralmának nyomait.
Legtöbben eladásra gondoltak. Mások még megpróbálják belakni, újra lakályossá tenni, funkcionálissá varázsolni. Sikerülhet, miként néhány elvétve hírbe hozott esetben hallani erről. Mások közösségi intézménnyé teszik. Otthont adnak, tetőt, fedelet, lehetőséget nagy(obb)szabású rendezvényeknek – irodalom, művészet, alapítványi összesereglések, vetélkedők, népmulatságok, színházi előadások, hangversenyek, kórushetvenkedők, cserkésztalálkozók, esküvők, szervezeti kongresszusok, tévéstúdiók stb. számára. Jó dolog, hisz mindig kiderül, kevés az alkalmas terem, a méltó helyszín egy-egy kisebbségi-közösségi megmozdulás számára.
Mondom, vannak, akik eladják. Pl. egy pezsgőgyárnak vagy vállalkozónak, aki kastélyszállót, éttermet rendez be, wellnessfürdőt is összeüt mellékletként az ősi falakhoz, ott, ahol korábban csak kezdetleges fürdőszobák voltak, hiszen a kastély építtetőinek szeme előtt nem a tisztálkodási célok maradéktalan kielégítése lebegett. Inkább a pihentető kényelem. Szőnyegek, bőrök, fekhelyek, csillárok, bőséges kamara válogatott étekkel, borok a pincében, könyvtár, képek, ősök galériája, olykor még a jus primae noctis sem volt utolsó szempont.
És persze mindig akadnak, akiknek máris 30 évvel a rendszerváltást követően, egy nemzedéknyi idő alatt elegendő pénz állott rendelkezésükre, hogy megvegyenek egy mezőgazdasági gépésziskolának leszázalékolt kastélyt, egy kollektív gazdasági, téeszirodának szétbarmolt udvarházat, egy romladékot (az omladék és rom összevonásából alkotott műszó), amelyről újdonsült bugris birtokosa állítja, hogy „Lackfi nádor hadával” való rokonsága, leszármazása okán vásárolta vissza és alakítja át „röneszánsz” várpalotává Mátyás király stílusában.
Ebben a konstellációban tulajdonképpen megtörtént három évtized alatt az eredeti
tőkefelhalmozás (ahogyan Károly bácsi állította vaskosan fokos, senki által alaposan végig nem olvasott művében, a Das Kapitál-ban). Midőn az 1989 előtt ismeretlen kis aprozáros (zöldségüzlet-vezető/kifutófiú), arc nélküli könyvelő kopottas ügyvédi diplomával, beszerző az állami sertéstelepen, vagy a pártalji összeesküvések hallgatag tudója volt stb., a forrongás után eréllyel és fortéllyal megragadta a kínálkozó szerencsét, infót, megsúgott, elejtett, megvásárolt, kizsarolt, gazdátlanul heverő vagyont, amit senki sem nézett értéknek, kivéve őt, s lassú építkezéssel, gürccel, éjszakákig tartó számolgatással, kölcsönökkel, kis félresiklásokkal, járt és járatlan utakon, törvényes és törvény alji, kerülő ösvényeken megszerzett, összerakott, felépítgetett. Közben háromszor nősült, mert az újabb státushoz újabb, illendőbb asszony kell, és nemzett számos gyermeket – ami önmagában és demográfiailag dicséretes tény –, ma tehát ott áll a kastély kapujában a barokk ajtókeretet támasztva, amit Hanspeter Christian Seebald Elzászból szalajtott mester faragott unalmában 1788-ban (mondjuk), feje felett a frissen alkotott címerrel, és azt várja, hogy megálljon egy kirándulóbusz tele nyálcsorgató, irigy turistákkal és szájtáti amerikaiakkal, hogy elmondhassa, már az öregapjának az öregapja is ebben a kis vityillóban lakott. Orbán Balázs is megírta. Orbán Lajos is irigyelte.
A kastélyhoz lassan intéző is fog tartozni, majd belső inas(ok), szobalányok, szakácsné pecsétes ajánlólevéllel, majorosgazda, istálló lovászmesterrel, birtokocska, birtok, jobbágyok (akarom mondani, mezőgazdasági szerződött munkások, béresek, zsellérek, agromókus), öregecske vénkiasasszonyok, ki-tudja-kinek-rokonok. Siserahad.
Közben pedig nőnek, nődögélnek a három feleséggel nemzett utódok (ami önmagában nem bűn), a nemzet jövendő IT-támaszai, akik között a felhalmozó atya vagyona oszlani fog annak megboldogulása után. Az igények nagyok és vérmesek, az egyetemek jogi karán már azok töltik meg a padokat, akiket az örökösödési perek el fognak tartani késő öregségükig. (Ahogyan azt vagy 140 évvel ezelőtt a nagykönyvben megírták. Vö. Mikszáth Kálmán műveivel.)
