Mit üzennek az oltatlan orvostanhallgatók?
2021-11-03 16:36:34
- Dr. Ábrám Zoltán
A minap beszámoltak a lapok arról, hogy a szucsávai bíróság helyt adott a jászvásári diákliga által közvetített perben az öt Marosvásárhelyen tanuló orvostanhallgató kérésének, miszerint hatálytalanítsák az egyetem vezetőségének korábbi döntését, amelyet amúgy a marosvásárhelyi diákszövetségek és vezetőik „teljes mellszélességgel” támogattak. A döntés az egyetemisták órákon és gyakorlatokon való részvételét, illetve bentlakási helyeit zöldigazolványhoz kötötte. Ellene korábban tiltakozó felvonulást szerveztek a legfeljebb tízszázalékos abszolút kisebbséget kitevő oltatlanok hangadói. A közel tízezer diplomavárományost beiskolázó marosvásárhelyi egyetemen tanulók közül – az alapképzésben tanulók hozzávetőlegesen fele az orvosi karokon – mintegy kétszáz diák írta alá azt a petíciót, amelyben kérték az egyetem vezetőségét, hogy vonja vissza döntését. Mivel ez nem történt meg, törvényszékhez fordultak az általuk vélt igazság – és tegyük gyorsan hozzá: érdekeik – védelmében.
Talán érdemes a számoknál elidőzni: néhány százalék tiltakozik, egy ezrelék fellebbez. Sikerrel. Mondhatni, a bíróságok érzékenyek a kisebbségi problémák iránt. Az emberi jogok, a demokrácia kiteljesedése nevében felkarolják őket. Szóval, az oltatlan orvostanhallgatók – mindenféle oltást támogató egészségügyi érv ellenére – jó eséllyel és eredményesen perelnek egyéni jogaik védelmében. Sőt, „evés közben jön meg az étvágy”, jászvásári barátaik és elvtársaik közvetítésével nyilvánosan kérik a marosvásárhelyi diákvezetők menesztését, amiért „nem az eljárást kezdeményező öt egyetemistát, hanem az egyetem vezetőségét támogatta ebben az ügyben”. Azaz, a számoknál maradva ezúttal is: mivel a diákszövetség vezetői nem az öt fellebbező igaza mellé, hanem a nyolcvantagú egyetemi szenátus, az annak egynegyedét kitevő diákok közösen elfogadott véleménye mellé állt.
Bizonyára érdekes következtetéseket állapíthatnánk meg, amennyiben a tízszázaléknyi oltatlan orvostanhallgató, a körükben is kisebbséget képviselő petíció-aláírók vagy éppenséggel az öt perelő egyetemista szakmai, tanulmányi, közösségi stb. munkásságát elemeznénk (no meg természetesen jászvásári személyes kapcsolatait). Ilyen tudományos felmérés természetesen elképzelhetetlen, már a statisztikai elemzésre is sűrűn emlegetnék a diszkriminatív minősítéseket. Mégis, az orvosi hivatás jegyében esetleg párhuzamba állíthatnánk az oltást szakmai, egészségi okokból is támogató diákvezetők, szenátusi tagok felelősségérzetével. Mert miközben a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
A tízszázaléknyi oltatlan egyetemista alacsony kockázattal elvegyül a kilencven százalékot kitevő oltottak között. Csak a nyájimmunitáson túl ne alkosson olyan „belső köröket”, akár leendő betegeikkel együtt, amely már járványügyi kockázatot jelent. És miközben egyikük sem jut orvosi diplomához anélkül, hogy ne lenne tisztában a fertőző betegségek járványtanával és az oltás jótékonyságával, megmarad a nyugtalanító jövőbeni kérdés: mi lesz akkor, amikor – csupán egyetlen példát említve – a gyermekkori fertőző betegségek elleni oltást megtagadó szülők sorra nyerik a pereket az emberjogi bíróságokon? Érdemes továbbgondolni, hogy merre tartunk!
