A Sapientia EMTE marosvásárhelyi diákjai Miújság.zip néven diáklapot szerkesztenek. A hatodik évfolyamhoz érkezett kiadvány megjelentetését a Népújság kezdetektől abban a reményben támogatja, hogy a magyar médiának és kommunikációs térnek felkészült és hiteles szereplői lesznek az itt publikáló diákok. A lap főszerkesztőjét, Szász Gyopárt arra kértük, hogy egy újságoldalnyi írással vendégeskedjenek a Népújságban. Reméljük, lesz folytatása, és rendszeresen jelen lesznek lapunkban.
Figyeltem, ahogyan a köd beveszi a várost, küzdelem nélkül, lassan mindent beborít, mindent eltakar, minden titkot, minden hazugságot. Figyeltem, ahogyan valaki átmegy az úton, ahogyan valaki az ablakból ülve kémleli a világot, vajon arra gondolt, amire én, vajon ő is érezte már azt, amit én most? Mit láthatott az ablakból, láthatott engem, láthatta az úton átmenő alakot? Egy csendes dallamot susogott a szél, ismeretlen tájakról, hangos emberekről, fáztam, belebújtam a sálamba, úgy éreztem, most senki sem láthat, sem a bácsi az ablakból, sem a szél, sem az úton sétálók. Eltűntem mindenki elől, s most kívül-állóként figyelhetem őket. Néha annyira elfoglal a saját életünk, hogy el is felejthetjük mások jelenlétét, nem gondolunk arra, hogy mások sokkal nagyobb gonddal kell megküzdjenek, haragszunk, ha nem viszonozzák mosolyunk. Nem gondolunk arra, hogy mi is vagyunk morcosak, hogy mi is tévedünk. Néha azt hisszük, hogy mindenki élete kellemesebben telik, mint a sajátunk, hogy nem azt érdemeljük, hogy többre vagyunk hivatottak. Néha elfelejtünk élni, ellustuljuk az egész napot, nem beszélünk senkivel, nem teszünk semmit, mert épp nincs kedvünk rá, ülünk a szobában, régi számokat hallgatunk, elmerülünk emlékeinkben, hagyjuk, hogy a köd a nyitott ablakon becsődüljön a szobába, hagyjuk, hogy a hideg szomorúság lefagyassza szívünk. Nehéz mindig boldognak lenni, nehéz hinni a szépben, amikor annyi rosszat látunk, amikor mindenki azt mondja, végünk, innen nincs kiút, már semmit sem tehetünk, semminek sincs értelme. Hagyjuk, hogy lassan minden elvesszen, mert azt hisszük, már rég elveszett.
Figyeltem, ahogyan a bácsi nagyot sóhajt, nem hallottam, túl messze voltam, az út másik oldalán, a padon, de talán a szél megsúgta nekem, mire gondolhatott. Figyeltem, ahogyan a lámpák lassan felgyúlnak, ahogyan a fény megerősíti a homályt, ahelyett, hogy feloszlatná azt. Éreztem, hogy fázom, éreztem, hogy fel kellene kelnem, hogy el kellene indulnom, haza. De nem tehettem, nem volt rá erőm. Néha jobb más zavarát figyelni, akkor elfelejtjük a sajátunk. Néztem a bácsit, ő az eget kémlelte, nem láthatott semmit, semmi olyat, amit más is láthatott. Felnéztem az égre, szürke volt, fénytelen, akár egy kísértet, egy rémálom, mely elterült a városon, belemarta magát a szívekbe. Figyeltem az eget, látni akartam azt, amit ő lát, érezni azt, amit ő, talán neki jobban fáj. Furcsa, de más fájdalmából erőt merítünk, milyen gyarló.
Láttam a várost magam előtt, a hatalmas tömbházakat, a rengeteg ablakot, a fényt, árnyakat az ablak előtt. Láttam, ahogyan valaki elhúzza a sötétítőt, s hogy valaki a balkonon cigarettázik, ahogyan két ember ölelkezve az úton sétál, láttam, ahogyan valaki ül a padon, majd feláll, felül az autóbuszra, s elmegy. Láttam, ahogyan a köd mindent el próbál takarni, egyre közelebb jön, egyre sűrűbb lesz. Arrébb léptem, leültem a székre, az ablakot nyitva hagytam, hadd jöjjön be a levegő, elővettem egy könyvet, kinyitottam az első oldalra, majd felálltam, megkerestem olvasószemüvegem, s akkor meglátom őt. Mosolyog, egyenesen a szemembe néz, engem bámul, felemelem a képet, s viszonzom tekintetét. Hallom, ahogyan lelkem görcsbe rándul, s emlékek százai futnak át eszemen. Elmosolyodom, lerakom a képet, megsimogatom a kedves arcot, az ablakhoz lépek, beszívom a friss levegőt, s mielőtt becsuknám, észreveszek egy lányt, ahogyan az eget bámulja, a képen lévő személyre emlékeztet, nem látom arcát, de tudom, hogy mosolyog, nem hallom hangját, de tudom, mire gondol, felnézek a szürke burokra, s keresni kezdem azt, amit ő. Majd meglátom, s egy könnycsepp fut le arcomon. Nézem még a tájat, nézem, ahogyan a csillagok megtagadják ragyogásuk, ahogyan a sűrű köd felfedi összes félelmem, nézem, ahogyan egy kislány játszik a labdával, hallom, ahogy nevet, ahogy azt suttogja, „apa”.
Felálltam, beszálltam a most érkező járműbe, leültem, s még utoljára felnéztem a bácsira, láttam, ahogyan mosolyogva felveszi mobiltelefonját, egy kézzel becsukja az ablakot, tudtam, kivel beszél, tudtam, hisz a szél elárulta, kire gondol.
Boldizsár Hanna
Az elnök beszéde
S mit gondol most, Madonna?
Húzzunk hát a vadonba hőn szeretett erdőnkből,
Hogy zsályát csak kenőcsből lássunk, s
Ember által készíttetett maradjon padlásunk?
Az ősi elvándorlás
Az emberi közösségek többségükben egy-egy lételem kötelékéből, egy-egy fontos erőforrás környékéről vándoroltak el, így Ön ezen erőforrások hátrahagyásával lett az az ember, aki ma is fel-feltűnik az utcákon, a hivatalokban, vagy éppen a büfében. Innen a történelem legősibb konfliktusa: stabilitás vagy kaland? A kérdés ma is széles körben vitatott, s bármerre is nézzünk, az egyik vagy másik oldalt támogató, esetleg elvető nézetekkel találkozunk.
…és ami maradt belőle
Egyszer, régen, egy messzi-messzi galaxisban új társadalmi rend volt születőben, és akkor az újat képviselő közeg átvette a hatalmat. Megszületett a liberalizmus, és vele egy időben a konzervatív szemlélet. Pontosabban fogalmazva: lejátszódott a jelenség, melynek hozadéka a két egymással ellentétes nézet megszületése volt. Minden kétségen kívül áll a tény, miszerint a világtörténelem alakulásában ezen nézetek által kiváltott folyamatok működése és egymásra hatása központi szerepet töltött be.
Éppen ezért, mint egy politikai játszma „áldozatai”, szereplői, s közvetve vagy közvetlenül, de támogatói vagy elutasítói vagyunk. Főleg Európában mindenki egy politikai játszma áldozata, elsősorban a személyes érték- és eszmerendszerek szempontjából. A liberális és konzervatív kettősségének igájában éljük mindennapjainkat, olyan végletek között tehát, melyek mindegyike egy ősi döntés hozadéka, még a föntebb fölvázolt döntésé. Kaland vagy „nem kaland”? Maradás az erdőben, az Édenben, vagy a biztonság otthagyása? Megállunk és építkezünk, vagy rohanunk előre, mint az állatok, hogy… Trump uram, Önnek meg van kötve a keze, de az arcáról még mindig ad jelzéseket. Ön forradalmat akar, Mr. Trump? Azt jól teszi. Mert ha csak rohanunk előre, kedves nép, s ó, Madonna, akkor nem lesznek fogódzóink. Mert fölugrunk, mert kiugrunk. Mr. Soros, Ön ezt nagyon jól tudja, de nem tehet mást, igen. Érthető. De próbáljon megállni egy percre. És nézzen körül. Nem-nem, ott. A szobában. Mit lát? Bőrkanapé? Az van? Vagy kandalló? Na igen. Látja, Ön most ott van. Nem kell többet elérnie. Amit keres, az nem fölfelé van, hanem lefelé. Csak merjen lenézni. Tudom, magasan van. És gyerekkorában sem szeretett fára mászni. De higgye el, ami alatta van, az az igazi. Az elismerés. Tőle. Remélem, tett a felhőkarcolójára biztonsági zárat, mert arra most szüksége lesz. Mert a társadalom dobta föl, de ha a társadalomnak futnia kell, hogy Önt elkapja, és aztán még magasabbra dobja, akkor Ön mikor fog megtanulni LEESNI? Úgy igazán. Hogy aztán erős emberként állhasson talpra. A társadalom egyszer elfárad! És akkor Ön felkészületlenül zuhan le, nem lesz, aki elkapja. Tudom, a suliban Ön mindig a sarokban figyelt. Néha meg-megverték. De azonkívül nem néztek Önre. Inkább ez fájt, mint a verés. De semmi baj. Tudja, egy barátom sokszor azt mondja: Az akkor volt.
De az iskolának hamar vége lett. És azon a bizonyos kis szakaszon, mikor fiatalok lehettünk, nem tudtunk megszabadulni a mintáinktól. Ezért úgy maradtunk félig: gyerekként. Még mindig az iskolában. A félelemben. A kételyben. Így vagyunk vele mind, emberek?
Térjünk vissza Mr. Trumphoz! Mr. Trump, Obama elnöknek szüksége volt arra, hogy boldogságot adjon a népnek. Napjainkban ciklikusan változik a boldogság és a lehangoltság, a kiugrás és az építkezés időszaka, ezért Önnek most a sarkára kell állnia. Mert ha nem, az amerikai nép felkészületlenül zuhan le. A csodából, a magasból, a páholyból. És az nagyon fog fájni. Ha a nép még nem engedi, nem baj. Akkor majd az Ön után következő. De gondoskodjon róla, hogy maradjon Ön után következő. Önnek csak ez a dolga. Tegyen hát így. Mint Géza fejedelem. Nézzen utána. Vétel vége.
Látják? Önök máris a barátaim. Viselkedésükkel segítenek megfejteni önnön valóságukat. Úgyhogy, ahogy a nagypapám mondaná: tanuljanak meg viselkedni!
Tisztelettel, Hölgyeim és URAIM,
…ööö…. ki is?
Hát ÉN.
Ferencz Alpár
Mentorprogram
Kis lépés a nagy álmok felé
Annyi minden történik városunkban, amiről oly sokan nem tudnak semmit sem. Én is egy ilyen körbe tartozó „csendes megmozdulásnak” vagyok tagja, amiről, úgy gondolom, mesélnem kell.
Nem olyan rég, szeptemberben egyik barátom meghívására résztvevője lehettem egy egynapos tréningnek, amely a „Sikeres élet a célok mentén” nevet viselte. Nagyon sokan vagyunk, felsőoktatásban tanuló fiatalok, akik annak ellenére, hogy egy biztos jövőt ígérő profilon tanulunk, mégsem vagyunk olyannyira határozottak hosszú távú életmegvalósítási céljaink felállításában. Hát, bevallom, vonzó volt a tréning neve, így adtam neki egy esélyt, elvárások nélkül, de picikét mégis reménykedve.
Hatalmas pozitív töltettel tértem haza ez után a nap után, hiszen amellett, hogy végigjegyzeteltem – tudásra szomjazva – az egész tréninget, egy értékes embert ismerhettem meg Ács Zoltán személyében. Róla azt kell tudni, hogy idén kezdett bele a tréner- és coach-munkába, amely elmondása szerint hivatás, ami már hosszú ideje motoszkált benne, de nem volt még bátorsága szabadjára engedni. Egészen idén májusig. Anno, frissen végzett középiskolásként, az akkori idők gazdasági légáramlatának köszönhetően rövid időn belül sikeres üzletemberré vált, a 2000-es évek elején édesapjával Magyarország legnagyobb élelmiszeripari cégének kiépítője volt. Ezután ingatlanfejlesztéssel foglalkozott Magyarországon és Dél-Spanyolországban, majd a következő lépcsőfokra lépve, az elmúlt öt évben értékesítési csapatokat épített fel és vezetett Magyarországon meg Romániában. Mindemellett Budapesten élő, kétgyermekes, boldog családapa. Összességében egy befolyásos emberről beszélhetünk, aki több szakmában is kiválóan teljesített már. Aztán váltott, mert úgy érezte, hogy az ő bukásait, sikereit, pályafutásának, életének meghatározó momentumait és annak tanításait tovább kell adnia a mi generációnknak, ahogy ő mondja, „a jövő nemzedékének”.
Hogy miért jön el az anyaországból egy jómódú ember hozzánk, és tanít bennünket? Önzetlenségből. Számára isteni ajándék, hogy a vízióit megosztja azokkal, akik úgy érzik, tennének azért, hogy ez az elromlott világ egy biztonságosabb és jobb élettérré váljon.
Szerinte Jézus volt a legjobb tréner, és számos gondolatát az ő elveire építi.
Ács Zoltán szerint nagyon fontos, hogy azok az emberek, akik késztetést éreznek arra, hogy „nagy fába vágják majd a fejszéjüket” (gondolok itt vállalkozásokra, politikára vagy más jellegű, tömegeket megmozgató eseményekre stb.), tanácsot kapjanak, legyen mellettük egy olyan személy, aki ezt az utat már megtette, kitaposta az ösvényt, és átadná a tudását, felhíva az esetleges útvesztőkre a figyelmet. Ez a mentorprogram, amit ő megálmodott.
Idézve őt: „Az az álmom, hogy a mentorált személynek valós versenyelőnye legyen, egy gyorsítósávja. Egy sikeres felnőtt egy éven keresztül mellette van, és segíti, hogy jó irányba induljon az élete”.
Ennek a megmozdulásnak lehetek én is a tagja, több egyetemista társammal együtt. Személy szerint nem idegenkedtem rábólintani a lehetőségre, hiszen tapasztalt emberek véleményét hallgatni, az ő óvásaikat birtokolni szerintem igencsak nagy dolog, és nem mindennapi lehetőség. Egy évig van mellettünk egy mentor, akivel bármikor beszédbe elegyedhetünk, nemcsak karrierépítési tervek kapcsán, hanem csupán egy kávé erejéig is. Együtt alkotunk majd januárban egy egész évre szóló tervet, amit követve már apró vagy akár hatalmas lépéseket tehetünk afelé, amit igazán szeretnénk az életünktől, amiben valóban ki tudunk teljesedni majd.
Néhány beszélgetést követően ezekkel a csodás emberekkel bennem leomlott az előítélet fala, miszerint a befolyásos emberek a tudásukat csupán saját malmukra hajtják. Olyan élettörténeteket hallottam, hogy csak ámulattal tudtam követni, és mosolyogva tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy a sikertörténeteket a valós szereplők adják át, és nem egy könyvet átlapozva jut a tudomásomra.
Egy nap talán én is kávé mellett mesélhetem el a sikertörténetemet egy csillogó szemű, vágyakozó fiatalnak, mint amilyen én vagyok most.
Mihók Helga
