Múlt századi történet

Képzelhetitek, mi játszódott le a lelkében annak a szegény embernek! – kiáltott fel Malvin néném Szedervárról, akinek a férje József, az ács volt, mint abban a történetben a megváltóval. De József Alfréd bátyám nagyon keresett ács volt a maga szakmájában és kucsmájában. Sőt olykor a rendőrségtől és a végrehajtótól is, mikor mi volt éppen aktuális tartozásai vagy letartóztatásai közül. A fontos, hogy mindig a saját szabadlábán hagyta el a tetthelyet, és tovább ácsolta a kapitalizmus vérpadját. Ugyanis titokban kommunista is volt.

Annyira de annyira, hogy Malvin néném Szedervárról összeszűrte a levet Esztegár Antal volt rendőrségi fogalmazóval, ennek ellenére a házasságon és József Fridolino bátyám tudtán kívül született gyerek – a jövendő nagy Brotschiner (örökbefogadó családja neve Berládról) Molino faraktárnok és élvhajhász – egyáltalán nem tudott fogalmazni, még egy árva kérvényt sem tudott megkomponálni, értelmes szavakkal vagy kérésekkel feltölteni, hát ha még a mi időnkben élt volna, akkor a pályázatok uralkodásának idején, amikor az üzemi konyhán a maradék húslevesért is pályázatot kellett írni és legalább három ajánlat közül választott a köz- és önbeszerzési bizottság, egyszerűen éhen halt volna. Sajnálattal kell azonban közölnöm, hogy további sorsát nem kísérhetjük figyelmmel, ugyanis teljesen kilóg a történetből, melynek arányaira ügyelni illik, nem mint a való életben, ahol minden aránytalanul nagy és esetleges.

De tulajdonképpen ez volt a helyzet a szöveg elejére kiszerkesztett felkiáltás tárgyával is, ő is az éhenhalás legszélén imbolygott, ezért a balladai félhomály jótékony ködébe burkolózva esténként elindult a végtelen közel-keleti alkonyulásokban, homokszemerkélésben, a hámszin idején is pontosan úgy, mint Zebedeus próféta doktor Nemtudomkicsoda szép és érzelgős balladájában, szárított teveszart szedni vacsorára. Na nem azért, hogy megzabálja, ilyet értelmes kintszülött, szentnek való kismester, próféta vagy bevándorló professzor, országépítő haluc nem tesz, hanem azért szedegette össze a tevék ürülékét, mert az kiváló gyújtós volt, és ennél meg lehetett melegíteni az amerikai gazdag támogatóktól küldött echte kóser strawberry-konzervet, ami közönségesen tartósított szamóca volt, éppen effélét gyártott kisjókai Pálffy Tihamér is a háború alatt a Külső-Gyár utcában, ahol takaros konzervgyárat rendezett be, és annyi hadi megrendelése volt, hogy könyvelni sem tudta a bejövő és kifutó tételeket rendesen, ezért titokban alkalmazta a nénikémet – senkinek sem kötötte az orrára, hogy Malvina bibsi –, és Malvinka ott könyvelt a háború végéig, aztán felszabadult és visszatért a ház tartásába, amely mindig is az ő dolga volt, mert Fridolino bátyámra még egy rühös macskát sem lehetett bízni, ámbátor továbbra is keresett szakember volt, akitől folyton kölcsön akartak kérni, akik őt felkeresni vélték, de szerencsére Malvina néném mindig idejében a kölcsönügylet helyszínén termett, nem vesztette el a lélekjelenlétét és szókincsét, és sikeresen sztornózta a dolgot. 

Aztán egy délelőtt kinyitotta a friss Új utat, és azt olvasta Grószinger Dezső elvtárs tollából, hogy ettől fogva a bipsik is hasznos munkát fognak végezni, és nem ülnek többé a kávéházban spekulatív filozófiákon törve a fejüket, és nem fogják többé belélegezni a megszüntetés előtt álló – államosított – kávéházak egészégtelen miazmáit. Még aznap úgy érezte, hogy semmi keresnivalója ebben az új kupacban, de még az országban sem, tüstént leutazott Kohn Stanczihoz a tengerpartra – ő is rokonság volt, csak még Sámson Anti bácsival együtt idejében elhúzta csíkot, mielőtt még bevonultak volna Szedervárra az oroszok/angolok, románok/magyarok vagy németek (ennek nincs jelentősége, ha az ember megpucolni szeretné önmagát és családját a megszállás iszapjától), és ott a tenger partján nyitott egy kihajózási ügynökséget, és úgy gyömöszölte be a bipsiket a hajóba, ahogyan a londoni metróban látta apám harminc évvel később, amikor izmos tolóemberek, mind színes bőrűek, összepréselik az utazni vágyókat a földalattin valami, senki által nem értett süvöltések kíséretében. Az utasok a csodával határos módon partot értek, volt aki az Ígéret földjére léphetett kalandok és brit megaláztatások árán is, volt, akivel Cipruson kötött ki a hajó, és két évig az angolok vendégszeretetét élvezte.

Malvina néném 1947-ben érkezett ki Palesztinába, a mandátum éppen recsegett-ropogott és Fidolino bátyám, aki civilben és munkaruhában ács volt, de Malvina noszogatására közvetlenül a háború után belevágott egy nagyobb üzletbe: bútor-nagykereskedő szeretett volna lenni (kevés sikerrel és még kevesebb haszonnal), szóval kiérkeztek egy szál kofferrel, és ott derült ki, hogy társa, Szuhai-Scheiner Mór (civilben ügyvéd) mindent feltett valami sötét arab kaszinóban a rulettre, és ahogy ez már Pechvogel Mimi utódaival történni szokott, minden, de az égvilágon minden elúszott. Teljesen mindegy, hogy a játékasztalon, a Járkon folyón vagy a Földközi-tengerzet hullámain. El volt, kérem, úszva. Még a vadonatúj kőrisfa hálószobabútor is, az üzlet egyedüli tiszta haszna, amibe Malvina néném be szeretett volna feküdni, rögtön, amint megérkeznek, mert a fedélközben egy percig sem tudta lehunyni a szemét. Folyton azt képzelte, hogy Fidolino megint viszonyt akar folytatni a vörös hajú Büchler Mancussal, amelyet egyszer már sikerrel vert szét egy régi békebeli tűzálló zománccal bevont esernyővel, ám a vörösre festett némber is ugyanezzel a hajóval igyekezett férjéhez, doktor Büchler Titusz dokkmunkáshoz, aki akkor már három éve Haifa kikötőjében dokkolt. (Malvina néném ellenlábasa úgy tudta, ez a szó a dekkolás újabb keleti kiejtése. Hiába, Szedervárott már régóta nem hullámzott a tengerzet végtelenje…)

Ezután következett a teveszarepizód, amivel tényleg lehetett egy kevés pénzt keresni, eladni kalandparkoknak, túlélőknek, angol-ír és skót sivatagkutatóknak, szafarivadászoknak vagy ősiségre vágyó ravasz álprófétáknak és Matuzsálem-imádó szektáknak, a pénzt betenni a Leumi bankba, már amit egyáltalán félre lehetett kuporgatni, és abból József bátyám hét év múltán vásárolt 10 dunám földet.

Dunám innen, Tiszám túl – énekelte hamisan örömében az öreg, és betért a tel-avivi Kerenszky és Tsa agrárlerakatba, hogy néhány földművesszerszámot vásároljon, ha már birtokos lett a Szentföldön, Jeruzsálemtől nyugatra, amikor megpillantotta egy nagy csődület közepén Szuhai-Scheinert, aki éppen valami újabb svindlihez keresett balekokat. Hadonászott, esküdözött, valami gyűrött százfontosokat mutogatott, amiről Fridolin bátyám szentül meg volt győződve, hogy hamis. Egy darabig nézte, fixírozta – így mondják ezt Szederváron is, ha valamit erősen szeretnénk szemmel verni. És láss csudát, amint Szuhai-Scheiner nagy sokára megpillantotta József bátyámat, örömmel kiáltott fel, és kilépett az embergyűrűből. Átöltelte, szorongatta barátját, hiszen hét évvel korábban találkoztak utoljára, a haifai kikötőben, ahol tudatta Fridolinóval és Malvina asszonnyal (kötelező kézcsók) a kőrisfa hálószobabútor szomorú elvesztését. Aztán eltűnt, csak az Új Keletben olvashatták, többször is állt bíróság és csőd előtt, az utóbbi rendszerint be is következett, de egyebekben megúszta kis tételekkel, hattól nyolc hónapig terjedő elzárással és politikai jogainak felfüggesztésével. Nem ez aggasztotta József bátyámat (világéletében közönyt mutatott a politika vartyogása iránt, ezért aludt viszonylag jól, különösen mióta többet volt a szabad levegőn – háztetők, sivatag stb.), hanem az, hogy menten valami újabb sötét, ám törvény szigorát merészen átugró üzlethez akarta megnyerni az én hiszékeny nagybátyámat –, ez azonban már soha nem derült ki, mármint az üzlet természete és kifutása közgazdasági szempontból –, József Frédi bátyám, a társasági ember, élcmester, pompás csevegő, aki ácsként sokféle emberrel ismerkedett meg tetőtől talpig (szó szerint is), elütötte valamivel az ajánlatot, és azért volt ács, mert mindig magánál hordotta azt az irdatlan nagy szekercéjét, noha akkortájt ácsmunka nem sok akadt Halucia-szerte (akkoriban még nem), és látva, hogy Móric milyen gátlástalanul ránt magával ártatlan embereket, ismeretleneket, ad-vesz, üzletel és azt is hallván olykor, hogy rengeteg pénz fordul meg a keze között, de ebből semennyit sem akar visszafizetni volt üzlettársának, régen megfeledkezett a „közös” bútorkereskedésről, a felvett kölcsönökről, valahogy mindig megúszta, kimagyarázta, egyébként is azt hirdette, hogy idekinn elég egy gyékény az új élet kezdéséhez, a Teremtő, aki csak karnyújtásnyira van a Szentföldön, minden egyebet úgyis idővel megad, csak ne lássa rajtunk a fene nagy erőlködést, szóval az öreget elkapta valami vörös villanás, és úgy vágta kupán előkapott szekercéje fokával Szuhai-Scheinert, hogy az ott az agrárviszonyok közepette azonnal holtan esett össze.

József Frédi, az ács, leült a (szent)földre. Halkan imádkozni kezdett, előre-hátra hajlongott, arcáról semmit sem lehetett leolvasni, így várta, amíg kiérkezik a mistara, azaz a rendőrség. Kétfelől megfogták, megbilincselték és szép gyengéden felemelték a földről, betették egy ócska angol rabszállítóba, és úgy szállították be a jaffai fogházba, ahol két grúz és egy ukrán őrizetessel találkozott. Jiddisül és némi orosz tudás birtokában, mondtam már, hogy képzett csevegő volt, kiválóan elboldogult – az első világháború alatt szedett össze kevés nyelvmagot, amit most igen jól vethetett be –, leülve a hét évét, megtanult tisztességen ivritül, tekintélyt szerzett pontos ütéseivel, és még elkapta az utolsó előtti hajójáratot, ami egyenesen visszaszállította Szedervárra. Az ő kedvéért, úgy tűnik, erre az egy napra visszatért a földtörténet egy kései korszakából a tengerzet.

Mikor szedervári jó ismerősei megkérdezték tőle, mit csinált odakünt Palesztinában, vállat vont és azt mondta, semmi különöset. Ott is ugyanaz van, mint itt. 

Malvin nénem Szedervárról még a visszaúton meghalt dühében.