Kendős néni hajladozik a marosvásárhelyi nagypiac egyik asztalánál. Virágos ruhát visel, termete törékeny, tekintete szelíd. Sok bosszús arc, elutasító fél mondat után jólesik ráköszönni.
Ilyenkor szívesen kiköltözik az ember – egy hétre, tíz napra, kinek mennyire futja az idejéből és a pénzéből. De olyanok is vannak, akik addig maradnak nyári szállásukon, míg be nem köszönt a téli hideg. Nem az idegen táj varázsa tartja őket fogva ilyen sokáig, hanem a kényszer. Az otthoni gyümölcsös, veteményes termésén akkor is túl kell adni, ha gyakran, egyre gyakrabban úgy tűnik, eredménytelenek a piacon töltött hónapok.
Kendős néni hajladozik a marosvásárhelyi nagypiac egyik asztalánál. Virágos ruhát visel, termete törékeny, tekintete szelíd. Sok bosszús arc, elutasító fél mondat után jólesik ráköszönni.
– Ilencfalváról járok be minden pénteken. Egy falumbeli fuvaroz, ma is fél 6-kor már itt voltam, pedig csak 6 órakor nyit a piac. Három zsákkal jövök, a csomagokkal együtt 20-30 lejbe kerül a szállítás, haza már csak 5 lejért visznek. Ha az útiköltséget és az asztalért fizetendő napi 6 lej 50 banit összeszámítom, alig éri meg itt ülni. Ma is csak 60 lejt árultam, pedig olcsón adom az árut – pillant rám a paradicsomról.
– Régebb, évekkel ezelőtt nagyobb keletje volt mindennek. Most szegények az emberek. Meg aztán nincsenek munkahelyek, így mindenki „piacozik”, vevőt találni is nehezebb. Mióta felújították a piacot, még inkább így van ez, idén sokkal több itt az árus, mint korábban. Amin nem tudok túladni, azt odaadom a viszonteladóknak szinte ingyen, csak hogy ne kelljen hazavinni – panaszolja, közben egy érdeklődőt a fokhagyma kötésének áráról tájékoztat, aztán a „mégis miértre” is megadja a választ.
– Kedvesem, háromszázötven lej a nyugdíjam. Miből fizessem a fogyasztást, a telefont? Kábeltévénk is van. Igaz, hogy az itteni keresetből nem jön ki a befektetett összeg, mégis muszáj csinálni. 78 éves vagyok, amíg a kezem fel tudom emelni, nem ülhetek veszteg. Ki kell pótolnom azt a semmi nyugdíjt valahogy.
„Jó élet van itt”
Az év elején modernizált, teljesen befedett piac étkezde felőli végén sorakoznak a „bentlakók” asztalai. Legtöbbjük délről jött, és az egész nyarat itt tölti, de vannak olyanok is, akik hetente hazajárnak új áruért.
– Mindig csütörtökönként érkezünk, rendszerint tizenegynéhányan. Tíz éve így megy ez, de nem panaszkodunk. Arra törekszünk, hogy az otthonunktól minél távolabb értékesítsük a portékát, ahol van rá kereslet – magyarázza egy szürke trikós olténiai asszony. Amikor a piaci lét körülményeiről kérdem, tétovázás nélkül bólogat, jó élet van itt, mondja, ő legalábbis mindennel elégedett.
– Mióta felújították a piacot, mi is használhatjuk a fürdőt. Azelőtt oda csak a vezetőség léphetett be, az árusok az utcai csapnál tisztálkodtak. Étkezde is működik itt, nem szenvedünk hiányt semmiben. Éjszakánként földre terített matracokon alszunk, lent melegebb van, mint az asztalokon. Most, hogy befedték a piacot, esőben is biztonságban érezhetjük magunkat. Kicsit talán túl nagy a hőség – mosolyodik el búcsúzáskor.
„Otthon egy percet sem”
Földre dobott dinnye- és banánhéjak, ládatörmelék jelzi az utat a kövesdombi piac felé. Késő délutánra jár az idő, szűkszavúbbak, türelmetlenebbek ilyenkor már az emberek. Persze, nem mindenki, akinek sikerült otthont teremteni magának ebben a másodpercenként változó, százszínű, százízű világban, az fáradtságában sem veszíti el a derűt.
– Írjon meg, feltétlenül – biztat hetykén egy ősz hajú, kalapos férfi. Május 15-én érkezett, azóta egy percet sem volt otthon, Olténiában – mondja mosolyogva, aztán azt is elárulja, hogy november közepéig marad, időközben legfeljebb kétszer-háromszor utazik haza, ha elfogy az áru. Az itteni lakhatási körülményekkel elégedett, az éjszakákat ő is a földön, matracon tölti. Naponta körülbelül 100 lejt, néha többet is megkeres.
– Ne fárasszon engem ilyesmivel – néz rám szinte kérlelőn egy idős asszony, amikor piaci életéről érdeklődöm. Azt azért megmutatja, merre van a fürdő, pontosan az illemhelyek mellett. Az épület sarkánál két sötét arcú fiúcska leskelődik, úgy döntök, jobb, ha ide most nem lépek be.
Kilenc óra után pár perccel színes pokrócdombok őrködnek a kék asztalokon. Alattuk szunnyad a termés, az elmúlt hónapok munkája. Elvesznek a hangok a kiüresedett téren. Egy fiatal nő műanyag tányért mos az utcai csapnál, aztán strandpapucsos lábát is megtisztítja. Egy idős férfi három, négy, öt plédszerűséget, többek között egy tengerkék delfines takarót terít az egyik asztalkára, majd párnáját is kiveszi az utazótáskából, az alá egy kisebb táskát igazít, aztán nyugodt, szertartásos mozdulatokkal felölti a pizsamát. Odébb fiatalok beszélgetnek egy murokhalom mellett, hogy miről, nem hallani. Pár asztalon csomagolt kenyér hever. Tíz órakor zárulnak a kapuk.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
