Nagy Pál kollektív önarcképei

Az általában világos tónusú, fegyelmezett, tiszta tagolású, látszólag egyszerű formavilága, de még a pasztózus festékfelhordás mesteremberi józansága, kimért adagolása is hozzájárul az első benyomás illuzórikus, megtévesztő jellegéhez.  

Kicsi fehér ház buja zöldben... - Nagy Pál festménye - Fotó: Nagy Tibor

Az általában világos tónusú, fegyelmezett, tiszta tagolású, látszólag egyszerű formavilága, de még a pasztózus festékfelhordás mesteremberi józansága, kimért adagolása is hozzájárul az első benyomás illuzórikus, megtévesztő jellegéhez. A kor ízlésével látszólag egybecsengő, esztétizáló, a részleteken elidőző festészete mégis mélységesen nyugtalanító. Sokszor csak egy apró jelzés, valami össze nem illő vagy egy látszólagos ellentmondás felülvizsgálása indít el az értelmezés útján. De csak többszöri nekifutás, bizonytalanság juttathat közelebb a mű olvasatához. Ez a belső mozgás az idő dimenziójával gazdagítja a sík formák felületi mozdulatlanságát, melyben kénytelenek vagyunk szétszedni és újrarakosgatni a részleteket, míg össze nem áll egy lehetséges, érvényes olvasattá. És eközben nemcsak következtetünk szándékára, hanem megtapasztaljuk feltáruló érzelmeit, belakjuk, belakhatjuk igazi élményvilágát, melyben sorsunkra, önnön világunkra, emlékeinkre ismerünk, a féltés és a biztatás emberi hangnemére, erejére.

Jellegzetes motívumai – a gyökér, a fa, a föld, a kövek, falak, felhők –megszokott összefüggéseikből szinte észrevétlenül lépnek ki, hogy a mű igazi élményvilágát annál teljesebben bonthassák ki.

Alkotó periódusának két legfontosabb évtizedében, a 60-as és 70-es években végigkövethető néhány egymást búvópatakként váltogató, kölcsönösen kiegészítő alkotói módszere.

Az 1968-ban festett Duó sivárságával szinte megbabonáz. A gyökéralakzat felső üregében kifeszített pókhálón egy giacomettisen elnyújtott női alakú pók eszi a hímet, vagy talán csókolja. Közismert Salvador Dali ilyen témájú képe és írása is. A két kulturális vonatkozást, Giacometti egzisztencializmusát és Dali szürrealizmusát felerősíti az üresen tátongó háttér és még egy furcsaság: ilyen gyökér nincs is, hisz teljesen természetellenes az alakja. Viszont e „gyökér” – körvonalaival, arányelosztásával – Nagy Pál magas homlokára, lelógó hajfürtjére, fejformájára emlékeztet. A homlok vagy az agy szintjén történik a kanni-balisztikus rituálé, hátterében a nagy „Semmivel”. De hol is létezik ez a valóság? A festményen? Vagy mentálisan? Egy meghatározott, jól körülírható térben, vagy lehet végtelen, megfoghatatlan, talán ismeretlen? Mekkora lehet a fejforma, ha a kék ég csak az orr-száj helyén tátongó nyílásig ér? És ezáltal mennyire idegen…

Mintha a színeket kiszívták volna ebből az embertelen tájból; ha meg fej, akkor már csak fejre emlékeztető, érzéketlen, kiürült formációból, e
„gyökérből”, mely a „Semmi” végtelenségében felfüggesztett, magába visszakényszerített, magából táplálkozó, saját magát felfaló.

A Zápor (1969) az eső nagy szürkeségébe beúszó „kék felhőjével” a kifordított világot, a fonákságot, a szimulált társadalmi tér hamisságát teszi láthatóvá. A képmező másik felében antropomorf, vékony hölgyekre és másneműekre utaló facsemeték, vagy villámok (?) erotikus hajladozása látható.

Az Üzenet II. (1971) gyökerére felállított radarernyő Dürer Ádám és Éváját idéző emberpárra van ráállítva. Amit „fog” belőlük, az csak – nemi szervükkel kezdődően – testük alsó felének üzenete. A gyökérre rakott fészekben a két tojásra mintegy kakukktojásként rátelepedik a modern kor jelképeként is értelmezhető kocka. A kocka az emberi tervezés, a modern építészet, a ráció jele. Maga a gyökér a modern kor fémes hangulatát idéző hideg, ezüstös háttér előtt úszik „gyö-kértelenül”…

A Kicsi fehér ház buja zöldben (Emlék) (1971) valami megfoghatatlan idilli átszellemültség, hallucinációnak is beillő, fényben vibráló üresség. Mentális kép, melyben nincs mélység. Az élet hemzsegő sokasága – a Maros völgyét idéző, fényben ujjongó páfrányok, kék, sárga virágok, lapik mintha csak egy átlátszó filmlemezre lennének ráragasztva. A kifehéredett, szikkadt házikó is megemeli tetejét, mintegy felmutatva, hogy mögötte csak a zöld színűre alapozott vászon van, és semmi más. Két egymással párhuzamos, elszenesedett, karcsú fatörzs részlete vágódik bele a „pillanatfelvételbe”.

Az Árterület (1972) szintén mentális kivetülés vagy kép. A vízből kiemelkedő monumentális árnyékokra emlékeztető, elszenesedett emberformájú fakérgek színházi díszletként
„szobroznak” a szédítő tágasság tagolatlan űrjében. A Mindenség forog velük, de csak mechanikusan ismétlődve, kihűlten, mindig ugyanazt dobva fel, vagy a változatosság kedvéért esetleg valami még rosszabbat. Középen, friss ágaival a „kisgyerek” sír, kissé visszahőkölve az „anya” nagyra tátott szájától, a többi felnőtt különböző pózokba merevedett társaságában. Ezeket a lyukas szívű, szétégett pengeszerű alakzatokat még a víz is elárasztotta. Ugyanúgy a nagy
„Semmiben” merevedtek meg véglegesen, mint a Duó, a Szolidaritás embert idéző vegetációi. De közben forognak...

Az irányított repesztéssel létrehozott felületekre mondhatta az egykori festőtárs és jó barát Székely János, hogy „a valóság textúrája”.

A Felhő (1974) az a festmény, mely kilóg a sorból: festékfürdő, pancsolás és felelőtlenség, önfeledt matatás, könnyed semmittevés, de leginkább ösztön.

1975-ben festi A fagyot, egy fatörzset, mely egy kettészelt emberi törzs comb részére emlékeztet. A bezúzott jég az alhas tájékán anyaméhnek tűnik, alatta egy üregben két emberi alak érzékelhető. Onnan indulnak a
„comb izomkötegei”. Fent középen egy, a méh fölé hajló gyerekmúmiafej sejthető. A háttér az előbb is említett jegeces „Semmi”. A facomb közepének elszenesedett „torzsája” vastagon felhordott érdes, repedeztetett pasztás anyaggal festett.

1978 a Téli ragyogás elkészültének dátuma. A színes fehérek közül ez a késői képe látható itt. Egy nyári napon Eheden készült szénrajzról festette, télivé átalakítva. Ez metafizikus,
„elemelt” jelentést kölcsönöz a képnek. A szilvafa két ága zúzmarás, az elágazás alatti törzse viszont nem. Az egyik ág fehéren csillog, míg a másik a mögötte fehéren izzó napkorong ellenfényében sötétnek hat. Ez a kettősség kísérte végig Nagy Pál egész munkásságát a fekete-fehértől minden más polarizáltságig. Még egy utolsó antropomorf sejtésem maradt: mintha a fa mögött húzódó táj egy férfi mellkasának vonalát követné. A fa törzse a tüdőlebenyt óvó alsó borda vonalán halad, melyből aztán kinő a két ág, és maximálisan kitölti a képteret, a művészet terét, melynek fenséges valóságába Nagy Pál, immár negyvenkilenc évesen, egyre inkább belemerült, és amelynek szintézisére egész életében törekedett.

Az 50 évesen, élete végén festett Bozótban (1979) a Téli ragyogás dekoratív síkja eleven természetességbe vált át, egy mélyebb, belső élet jelentkezésébe, amit eddig eltakart a konceptuálisabb indíttatású művészetakarás.

Önarcképek ezek, de inkább kollektív önarcképeknek nevezném, mert bennük nemcsak Ő, hanem mi is szembenézünk magunkkal vásznainak, el nem küldött képleveleinek csak felénk tükröző felületén. Azért csak felénk, mert a mi életünk van belefoglalva, belülről látva és belsőleg megtapasztalva.

* Részletek a Maros Megyei Múzeum marosvásárhelyi várgalériájában 2013. május 31-én nyílt emlékkiállításon elhangzott beszédből

Bob József