Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2021-03-31 14:10:40
Mindenekelőtt tudni kell: ha egybeírjuk, akkor külön fogalom, olyan kifejezés, megnevezés, aminek úgy magában megvan a jelentése, jellegzetessége, egyedisége. Az átlagember oldaláról próbálom megközelíteni, habár ez egy vallásos megjelölés, de a keresztyénség kétezer éves történelmével mélyen belevésődött az európai nemzetek, emberek mindennapi életébe. Már szűkebb pátriánkban sem vallásos mindenki, de úgyis tudják, nagypénteken Rómába vándorolnak a katolikus templomok harangjai, ezért holnap csak a protestáns gyülekezetek tagjait hívja harangzúgás a golgotai esemény együttes átélésére. Nagycsütörtökön – estefelé – még együtt kongnak/szólnak Marosvásárhely magyar templomainak hívó harangjai, emlékeztetve arra a nagycsütörtöki napra, amikor Jézus utoljára ül együtt tanítványaival egy asztalnál.
Erről sokféle teológiai, filozófiai vagy néprajzi tanulmányt írtak, de messzemenően legelterjedtebb és egyben legismertebb megörökítése Leonardo da Vinci híres festménye, amely számtalan erdélyi lakásban ott díszeleg a falon – másolt festményen, színes fényképen vagy falra akasztott perzsaszőnyegen. A festő eredeti alkotása egyik milánói templomban látható, a feljegyzések szerint a mester 1495–98 között festette, és azt a bibliai mozzanatot örökíti meg, amikor Jézus utoljára ül együtt tizenkét tanítványával, akkor szembesíti Júdást elkövetkező árulásával, és ott szerzi az úrvacsorát, ami kétezer éve a hívő emberek számára az Istennel való lelki kapcsolat személyes átélése.
Gyermekkorom hitvilágába nagyon mélyen beleívódott a nagy ünnepeket megelőző nagyhét. A Mezőség-széli kisfaluban így nevezték az úrvacsorára való előkészület hetét, amikor minden este megszólalt a harang, egypáran elindultak a bűnbánati istentiszteletre, akit még a mezőn talált a harangszó, az is levette kalapját, összefogta két kezét, s lelke mélyén megszólalt az őszinte kitárulkozás. Akkor még az az íratlan szabály volt gyakorlatban, hogy csak az állhatott húsvétvasárnap az úrasztala mellé, aki legalább egyszer részt vett a nagyheti istentiszteleten.
Még nevében is a húsvét előtti időt nagyhétnek mondjuk, mert benne él a nagycsütörtök, amikor Jézus az úrvacsorát szerzi. Benne él a nagypéntek, amikor még a protestánsok is egyfajta böjttel, lelki önmegtartóztatással azonosulnak a megváltás fájó szenvedésével, amint a názáreti Jézus kereszttel a hátán közeledik a golgotai végzethez, ahol az utolsó szó így száll alá: elvégeztetett.