2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor a kisfiú felnyitotta a padot, kirepült egy-egy lepke. Máskor hangyát, csigát, bogarakat gyűjtött és hozott az iskolába – mondja a végzős elemisták tanítónője a nagysármási Samuil Micu Iskolaközpont kisebbik épületében, ahova az I-IV. osztályos gyermekek járnak.

Székely Szabina, Sallai Ildikó, Bartha Erzsébet, Györfi Appolónia


Amikor a kisfiú felnyitotta a padot, kirepült egy-egy lepke. Máskor hangyát, csigát, bogarakat gyűjtött és hozott az iskolába – mondja a végzős elemisták tanítónője a nagysármási Samuil Micu Iskolaközpont kisebbik épületében, ahova az I-IV. osztályos gyermekek járnak. Néhányan közülük napi három, öt, hét kilométert tesznek meg oda-vissza a Sármás környéki tanyákról, településekről egymagukban, társaikkal vagy a szülők kíséretében. Nekik köszönhetően kerül ki az a „foghíjas” gyermeklétszám, amellyel negyedikig még sikerült megtartani az önálló magyar tannyelvű osztályokat a belső mezőségi településen, ahol félszáz kilométeres körzetben nincs már több magyar iskola. Ott, a megyehatáron óriási erőfeszítésbe kerül, hogy a gyalogoló diákok rendszeresen eljussanak az iskolába. Hóban, fagyban, szélben, tikkasztó hőségben, mikor milyen kegyes hozzájuk a természet.

Míg a negyedik osztályt 16-an végezték el az idén, jövőre 15-en, a harmadikban 11-en, a másodikban 13-an lesznek, s 12 gyermek kezdi meg az első osztályt. Ősszel a négy csoporttal működő óvodából egy csoport átalakul előkészítő osztállyá – mondja Tamás-Lukács Melinda óvónő, aki eredeti mestersége mellett elvégezte a közgazdaság szakot, s a kolozsvári egyetem történelem szakán diplomázik.

Gyalogosan az iskolába

Az ingázó gyermekekről, az elemi osztályokban folyó munkáról Székely Szabina, Györfi Apollónia, Sallai Ildikó és Bartha Erzsébet tanítónőkkel beszélgetek.

A gyermeklétszám mellett a legnagyobb nehézség, hogy a két tagozat 12 elemi osztályának nyolc tantermen kell osztoznia. Ezért négy osztálynak felváltva délután tartják az órákat, ami a nagy távolságokról gyalogoló gyermekek dolgát még jobban megnehezíti, hisz télen már sötétedik, amikor hazaindulnak. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy azok az osztályok, ahol sok az ingázó gyermek, télen mentesültek a délutáni program alól – teszi hozzá Sallai Ildikó tanítónő.

Báldról hárman ingáznak, Szilágyi Izabella az első osztályt végezte, testvére, Tünde negyedikes volt. Iskolabusz abba az irányba nem jár, a kislányokat reggel az édesapa viszi autóval, s édesanyjuk délben utánuk megy.

– Amikor két váltásban jártak, akkor egész nap csak jöttem-mentem, s előfordult, hogy a másfél kilométeres utat oda-vissza nyolcszor tettem meg – mondja Szilágyi Katalin, az édesanya. Lányai mellett még egy negyedikes kislány is gyalogol Báldról, ezért indokolt lenne, ha iskolabusszal utazhatnának. A helyi tanács megviselt járműve a Lárgatelep nevű tanyáról szállítja a gyermekeket, de a legtávolabb eső marócháziak nem mindig érik el az útkereszteződésben a kisbuszt, amellyel gyakran a programjuk sem egyezik. Első osztályban a szülők kísérték őket, most már maguk jönnek.

Györfi Apollónia tanítónő kísér el a Sármástól 3,5 kilométernyire levő Marócháza tanyára. A katlanban fekvő községközpontból felkanyarodunk a dombtetőre, majd a lárgatelepi letérő után kezdődik a tanya ritkás házaival, körülbelül hússzal. Az utat, amely Tusonon át Mezőszentpéterig vezet, frissen kövezték. A darabos tört kő recseg a kerekek alatt, s fel is pattan néhány, amíg elérünk a tetőre, ahol Krisztus-kereszt vigyázza az elágazást, s már látszanak a völgyben meghúzódó (Aranylábú) Tuson házai. Ott is van gyermek, hisz a csordapásztor hatot nevel. Ha módjuk lenne elérni a sármási iskolába, valószínű oda járnának. A tanyán az egykori telepesek házai kopottak, elhagyatottak. Egy rendezett házat zöldségfarm vesz körül, onnan két lányka jár az iskolába.

Egyetlen udvaron látunk mozgást, két idős asszony lakik ott, mindketten túl a nyolcvanon, s dédunokájuk, aki elemista, szívesen tölti a tanyán a szünidő egy részét.

– Tusoni vagyok, ide jöttem férjhez – mondja Porkoláb Mária, aki testvérével nyaranta a kertet, a szőlőst műveli. Gyermekei, unokái a városban élnek, s hiába hívják magukhoz, télen is maradnak a tanyán, ahol mobiltelefonnal a zsebükben „imádkoznak a gondviselőhöz”.

– Nincs mit tenni, az öregséget és a betegséget viselni kell – mondja az idős asszony, aki láthatóan örül látogatásunknak. A 350 lejes kollektívnyugdíjból él, négy évtizedet dolgozott a téeszben. Büszkén említi, hogy dédunokája hatodik osztályos a marosvásárhelyi művészeti iskolában.

Szabó Gyula a szülői ház előtt kaszál. Szülei telepesek voltak, ő már üveggyári munkásként élte le az életét. Kérdésemre elmondja, hogy gyalog jártak iskolába. Akkoriban sok volt a gyermek, egy-egy házban kilencet neveltek.

– Hárman voltunk testvérek, az elemi osztályokat a lárgatelepi iskolában végeztük, ahol akkoriban magyar tagozat működött. Ötödiktől gyalogoltunk Sármásra, s valamennyien fizikailag fejlett, eleven, egészséges gyermekek voltunk. Mivel segíteni kellett a szülőknek az állatgondozásban, a tanulásra szinte nem maradt idő – mondja, majd érdeklődésemre hozzáteszi, hogy a gázt az 1950-es években, a villanyt mindössze tíz éve vezették be a tanyára, amelyet a múlt rendszerben fel akartak számolni.

Természetközelben

Visszafelé két gyermek poroszkál előttünk a kanyargós köves úton. Trombitás Adrienne és testvére, Trombitás Sándor már 11 órakor elindultak, hogy du. 1 órára beérjenek az iskolába, ahol az évzárót tartják. Elmondják, hogy télen a legnagyobb hidegben volt elromolva az iskolabusz, de szeretnek gyalogolni. – A friss levegőn erősebbek, egészségesebbek leszünk, mutatja lábán az izmokat a kisfiú. – Ha kötekednek velünk, elsietünk, vagy megrúgjuk a támadókat – válaszolja büszkén Sándor. – Minden évszakot szeretünk, s azért jó a tanyán élni, mert sokat kirándulunk. Gyakran fogunk gyíkot, s meg tudom vizsgálni a nemét, a lány ugyanis nagyobb és zöldebb színű. Tudom, hogy milyen kövekben vannak az állatleletek, s egérgerincet is kaptam már megkövülve, magyarázza a negyedikes kisfiú, aki lepkéket eregetett a padjából. Később elárulja, hogy tudós, természettudós szeretne lenni, bár a tanítónő szerint nem minden tantárgyhoz vonzódik ennyire.

Lukács Csilla Andrea és Borbély Kinga Tünde nyolc kilométert gyalogolt naponta. A két negyedik osztályt végzett nyurga lányka elmondja, egy órára van szükségük, hogy elérjenek az iskolába. Ha szerencséjük van, szekérrel, autóval hazaviszik őket. A kedvenc évszakuk a tavasz, amikor kellemes a hőmérséklet. Őzzel, nyúllal, rókával szoktak találkozni, s jól ismerik a madarakat is.

Minden hónapban egy cipő

Maróctanyáról a település másik végén levő, Gyergyónak nevezett Szőlő utcai házhoz megyünk, ahonnan a Jankó gyermekek, a 11 éves Izabella és a második osztályt végzett, tízéves Levente gyalogol másfél, két kilométert az iskoláig. Az út a traktorkerekek vájta mély barázdák miatt szinte járhatatlan, követ talán nem is látott. A Jankó házaspár két nagyobbik gyermeke már férjhez ment. Katalin büszke székely eredetére. Anyósa, a 74 éves Jankó Gizella Lárgatelepről származik, ahol gyermekkorában magyar családok laktak, akik iskolát építettek, amit édesapja 30 véka gabonával támogatott. Nagy volt az öröm, amikor Mihály Gyula személyében tanító is került a telepre.

– Palatáblával mentünk a tehén előtt és tanultuk a leckét. Négyünknek két pár bakancs jutott, felváltva hordtuk, s mezítláb is úgy tudtunk táncolni, mint a szél. A szoknyánkat édesanyám szőtte gyapjúból, kenderrel vegyítve készült a blúz. A fiúknak is szép inget szőtt elegyes vászonból, amire gallért tett. Nyolcan voltunk testvérek, s édesapámat 1943-ban elvitték a frontra, ahonnan betegen tért vissza – idézi a múltbeli eseményeket.

Jankóéknak most sem könnyű az életük, a nagymama nemcsak a férjét gyászolja, a fiát is, aki hirtelen halt meg, s a beteg feleséggel három gyermek maradt árván.

Jankó Katalin elmondja, hogy tehenet tartanak, s a gyermekpénz mellett a tejpénzből élnek, de mivel sok a juhtej, vasárnap nem vesznek be tőlük. Azt esznek, ami a ház körül megterem. Negyedik osztályos nővére, akinek délután van az évzárója, már idejében elment az iskolába, a másodikat végzett Levente nemrég tért haza. Ahogy édesanyja elmondja, négy éven át gyalogolt még az óvodába is, s nem kis költség, hogy egy hónap alatt elkopik egy cipő. Széles, 37-es lába van a kisfiúnak, s úgy megy a rossz, poros úton, mintha repülne.

Telepesek a „vad gróf” földjén

A tanyákról visszatérve az iskolában az utolsó napok lázában az osztályokat díszítették a gyermekek, s az évzáró műsorra készültek. Székely Szabina, az első osztályosok tanítónője elégedett diákjaival, a 13-ból ugyanis nyolc nagyon jól tanul. Volt tanítványai, akik most ötödikesek, büszkén számolnak be, hogy nyolcason felüli átlaggal végeztek. A második osztályban vannak ugyan problémás gyermekek, de nagyon jó képességű diákok is – vesszük számba Györfi Apollóniával a játéknak szentelt utolsó napon az eredményeket. A harmadikosok meglepetéssel várják Sallai Ildikó tanítónőt, akit szeretnének kiengesztelni egy korábbi diákcsíny miatt. Verssel, virággal és énekkel sikeres a próbálkozásuk. A végzős negyedik osztálynak délután van az évzárója. Színdarabot mutatnak be, énekelnek, szavalnak, kiteszek magukért az évzáró ünnepségen. Bár többségük messze lakik, a szülőkkel tele van a kicsi terem.

Tamás-Lukács Melinda óvónővel vesszük számba a nagysármási helyzetet, aki nemcsak a legkisebbekkel foglalkozik. Ő készítette fel például a marosvásárhelyi népdalvetélkedőre a nagyobb gyermekeket is. Mivel diplomadolgozatában Nagysármás történetét dolgozta fel, a környező tanyák kialakulásáról érdeklődöm. Érdekességként említhetjük meg, hogy Nagysármáson nevelték nyolcéves koráig a kalandos életű grófot, a Petőfi Sándort és ifjú feleségét Koltón vendégül látó Teleki Sándort. Az ő gyermekei adták el a Teleki-birtokot a magyar államnak, amely 1894-ben Veszprém környékéről hozott telepeseket, majd a hazatérők helyét egy idő után az erdélyi, marosszéki falvakból odaköltözők váltották fel.

Szórványközpont

A születések számának csökkenése miatt (az utóbbi időben évente öt-hat gyermek jött világra) egyre nyilvánvalóbb, hogy tenni kell valamit, ha meg akarjuk őrizni a sármási magyar oktatást. Erre nyújtana lehetőséget, ha a kistérségben élő magyar gyermekeket össze lehetne gyűjteni. Ebben a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány ígért segítséget. Bemutatkozásképpen egy hétvégén össze is gyűjtötték a helyi és a környékbeli gyermekeket, és sikeres foglalkozást szerveztek számunkra: néptáncot, népdalokat tanítottak, s kézműves-foglalkozásokat tartottak. A kétnapos hétvégi rendezvénynek, amelynek a szervezésében Tamás-Lukács Melinda óvónőn kívül Györfi Apollónia, Havadtői Réka magyar szakos és Fekete Erzsébet informatika-tanárnő, majd a vasárnapi foglalkozáson Porkoláb Hajnal uzdiszentpéteri óvónő vette ki részét, nagy sikere volt nemcsak a gyermekek, a szülők körében is.

A kistérségből – Mezőméhes, Mezőörményes, Mezőzáh, Uzdiszentpéter, Tuson – összeírtak annyi iskoláskorút, akik kiegészítenék a hiányos sármási osztályokat. Hogy a szülők szívesen engedjék el a gyermekeket, iskolabuszra és egy szórványközpont kialakítására van szükség, ahol ebédet kapnának és ahol foglalkoznának a gyermekekkel a délutáni hazatérésig, a távolról érkezőknek pedig szállást biztosítanának. Ennek érdekében kellene összefogjanak az egyházak, a szülők, a helyhatóság és a támogatást ígérő alapítványok, esetleg magánszemélyek és azok a pedagógusok, akik vállalják a diákokkal való foglalkozást. Sallai Imrét az RMDSZ színeiben újraválasztották alpolgármesternek, s remélhetőleg a helyhatóság is támogatná a kezdeményezést. Ha a szórványközpont nem valósul meg, összevont osztályokkal, csökkenő számú pedagógussal még néhány évig fenntartható lesz, de azután felszámolódik a sármási magyar oktatás, ahogy a környező falvakban is sorra megszűntek nemcsak az elemi iskolák, az óvodák is.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató