A hatvanas éveiben járó nő nyakán vastag aranylánc fénylett, fülében ugyanebből a nemesfémből készült csüngős fülbevaló. Olyan volt, mintha magára öltött volna néhányat az augusztus végi nap sugaraiból. Kicsit sem találtam hivalkodónak, inkább valami fáradt méltóságteljesség áradt belőle. Fiatalos, fekete alapon absztrakt mintákkal telerajzolt pólót és kék farmernadrágot viselt, sötétbarna haját kislányos copfba kötötte. Vékony keretes szemüvege ellensúlyozta a hajviselet és öltözet sugallta derűt, némileg szigorúvá tette az egész megjelenését. Hat-hét évesnek tűnő dundi kislány téblábolt körülötte, meg-megkerülve a postán várakozók sorát
– Mikor érünk már az ablakhoz? – kérdezgette szinte percenként. A levegőtlen helyiségben álldogálók közül egyesek engedékeny mosollyal, mások idegesen nézték a színjátékot.
– Légy egy kicsit türelmes, kincsem – simogatta meg az asszony frissen manikűrözött kezével a gyerek haját. – Mindjárt ott leszünk.
Egy idős ismerősöm Magyarországon élő lányának írt levelét kellett feladnom a postán, a nő és a kislány éppen mögöttem várakoztak. Nem tudom, mivel sikerült felkeltenem a kicsi érdeklődését, mindenesetre egy idő múlva megszólított. Azt tudakolta, mi dolgom van ebben az embertömegben. Elmondtam neki, aztán átvettem a kérdező szerepét.
– Mi a pénzért jöttünk mamával. Anyuék küldik Hollandiából – húzta ki magát a kislány. – Minden hónapban küldenek, és abból mama vesz nekem minden finomat, sok csokit és szopókát meg valami játékot.
A szemüveges nő mosolyogva hallgatta a leánykát, aztán nyugodt, mély hangján kiegészítette a tájékoztatást:
– Kint dolgozik a lányom és a vejem, mert itt képtelenség megmaradni, csak kínlódás volt az életük a minimálbéres állásukkal. Már a második éve, hogy a nyakukba vették a világot. A vejem bátyja szerzett nekik raktárosi állást annál a cégnél, ahol ő is dolgozik. Most egy hét alatt napi tízórás melóval annyit keresnek, amennyi a havi albérletük volt az itteni garzonjukban. Az unokámat is magukkal akarták vinni, de én azt mondtam, álljon meg a menetelés, kérdezzük meg Andit, mit szeretne: az idegen világot, ahol mindent újra kell tanulni, vagy a megszokott, biztonságos környezetet mama mellett. Már nagy kislány, mindjárt iskolás, el tudja dönteni. A lányom először hallani sem akart erről, de az unokám egyből kijelentette, hogy inkább velem maradna. Így aztán a szülei is beadták valahogy a derekukat. Több mint tíz éve váltam el, egyedül élek, kényelmesen elférünk a kicsivel a kétszobás lakásomban. Fel is adtuk a lányomék albérletét, ezzel is kevesebb pénz folyik ki a kezük közül. Négy éve nyugdíjas vagyok, így bőven jut időm foglalkozni az unokámmal. Igaz, hetente egyszer járok takarítani egy idős házaspárhoz, de ennyi simán belefér a programunkba. Andit is magammal viszem, és még ő is segítget ezt-azt. Meg is szerették nagyon az öregek, a néni mindig kedveskedik neki valami süteménnyel, csokoládéval. Legutóbb is mit kaptál, kincsem? – fordult az asszony újra a gyerekhez.
– Egy nagy zacskó karamellát – vágta rá a kislány. – Olyant mi is vehetünk aztán, mama.
– Veszünk, ne aggódj – ígérte az asszony halkan.
– Milyen gyakran jönnek haza Andi szülei? – kérdeztem.
– Ahogy tudnak, évente legfeljebb kétszer-háromszor. De mi is voltunk náluk júniusban, rögtön a vakáció elején.
– Az egyszerűen szuper volt. Egy hatalmas állatkertben is voltunk, olyant azelőtt sosem láttam – csicseregte a leányka.
– Igen, a rotterdamiban – egészítette ki az információt a nagymama. – És mi tetszett ott neked a legjobban?
– A pillangóparadicsom – vágta rá a kislány. – Egy hetet is el tudtam volna ott tölteni.
Miközben beszélgettünk, észre sem vettem, hogy elfogyott előttem a sor. Ajánlott levélként kellett feltennem az ismerősöm küldeményét, ahhoz pedig egy nyomtatványt is ki kellett tölteni. Persze, hogy nem volt nálam a szemüvegem, így lehetetlennek tűnt a „küldetés”, újdonsült ismerősöm azonban segített elolvasni az apró betűs szöveget.
– Ha jövő ilyenkor találkozunk, majd én olvasom el neked, amit kell – jelentette be Andi titokzatosan. – Már túlvagyok a nulladikon, nemsokára első osztályos leszek, úgyhogy ebben biztos lehetsz. Amúgy mamám már megtanított pár betűre, felismerem az „a”-t, az „o”-t, az „s”-t és az „m”-met is.
Miután elköszöntünk, úgy éreztem, mintha egy hatalmas energiacsomagot kaptam volna ettől a kedves párostól. Egy olyan csomagot, amit nem kell kibontani, elég csak elrejteni egy titkos belső polcon, és néha megnézni, kívülről megsimítani.
