Nem az első és nem is az utolsó vagyok, aki a nagy félelem után a visszaszoktatásról fabulál. Ugyanis most az a cél, hogy a szétszakadozott társadalmi hálózat szemei újra összekapcsolódjanak, az ismeretségi és együttműködési, alá- és fölérendelési szintek, viszonylatok helyreálljanak. Valamiképpen mindannyian arra vágyunk, hogy a dolgok visszabillenjenek, megszokottá váljanak, a rutin enyhe rozsdázata újra mindent befusson, csak annyira, hogy azért a dolgok, a viszonyulások és taszítások normális fordulatszámmal pörögjenek. Jobban, értelmesebben vagy legalább úgy, ahogyan ennek előtte.
Érdekes, milyen könnyedén szakadtak szét a 30 év alatt kiépült viszonyok a járványveszély elején, és vonultak az emberek menedékbe. Felfedezték az otthon virtusait, előnyeit. Megszűnt a munkahelyi stressz. Az ország vérnyomása visszaesett. A távtanítást, táv- és tévpolitizálást, a távbeszélgetést nagyon megszerették feleink. Ha a járvány idején nem lettek volna kommunikációs eszközeink, a magány és depresszió egyszeriben reánk tenyerelt volna teljes testsúlyával.
Gondold el, ó nyájas olvasó, ha ez a pandémia Nyikolaj Adrejevics Csao uralma idején tör ki. Mindjárt alakult volna egy pandémiai akadémia, amelynek elnöke a párt főtitkára, helyettese pedig Eléna lett volna. Rajtuk nem fogott volna a vírus, mert az asszony vegylaborjában dolgozó rabszolgák, az intézet zseniális munkatársai – azóta biztos szerteszóródtak Nyugaton és Keleten, a Nobel-díj közelében navigálnak 90%-os eséllyel – már meglelték volna a vírus ellenszerét, amit fokozatosan, jegyrendszerben adagoltak volna a lakosság szerencsésebb hányadának. Előbb a Család, a Központi Bizottság tagjai kaptak volna, hűségnyilatkozat ellenében; majd a póttagok, az egyes minisztériumok és ipari vezérigazgatóságok vezérigazgatói nyertek volna egy adagot sorshúzással. A mezőgazdaságban élen járó téeszek és állami gazdaságok vezetőit összegyűjtötték volna a Palota téren, és nagy népgyűlésen, hatórás beszédben kapták volna meg a védekezés módozatait és gyógyigéit szóban. Legvégül került volna sor az értelmiségiekre és hivatalnokokra, akiket kilencszer építettek volna le a járványra való tekintettel.
Persze nem áll le Szocializmus győzelme sugárút építése a fővárosban, és a kiemelt szocialista nagyberuházásokra betonmaszkot tesznek, vírustaszító gépekkel védik a normát. A maradék zsidókat és németeket fertőtlenítőszerekért és szájmaszkokért eladják Nyugat-Berlinnek, Bonn-nak és Bécsnek, valamint Tel-Avivnak és Washingtonnak. A magyarokra kimondják, hogy Budapestről hozták be a vírust, teljes kiutazási tilalmat rendelnek el. Kádár Jánosnak bizonyításképpen küldenek Fazakas Jánossal egy zacskó kétségtelenül magyar eredetű vírust (melyet tk. a bécsi diktátum idejéből őriznek az Antipa Múzeumban és a Cantacuzino virológiai intézetben). Természetesen a határon át érkező segélyszállítmányokat alagcsövezik Scorniceşti-be. Be sem engedik, ha szerepel rajtuk „magyar” szó. A nemzetgyűlést felfüggesztik sine data.
Megjelennek a rendszerhű spekulánsok, minden városban ott lihegnek a beépített besúgók, akik informálják a pandémrendőrséget (a szeku alvállalkozása), hogy kinek mi a véleménye a pártfőtitkári immunitásról és az asszony újabb funkcióhalmozásáról, közben minden utcasarkon 10-szeres áron kínálják a patriárcha által megszentelt vattát, fokhagymát és ördögűző imádságot, a teljesen használhatatlan észak-koreai gyártmányú Kim Dzsonglőr vírusölőt, melyet már sikeresen hamisítanak a sinaiai vasművekben és a scorniceşti-i Vörös Pecsenye téesz tehénistállónak álcázott rakétasilóiban.
A megyeszékhelyeken a propagandatitkároknak módszeresen kell ámítaniuk a lakosságot, és megindokolniuk a sokkal szigorúbb élelmiszer- és oxigénkorlátozást, arról kell beszélniük, hogy Románia a világon az első ország, ahol a párt segítségével úrrá (elvtárssá, akarom mondani) lettek a járványon. Amikor legfokára hág a vész, akkor jelenti ki újabb 19 órás beszédében a volt suszter, hogy mattot adott az imperialista ázsiai (hun) eredetű féregnek, amely népünk szabad fiain már soha nem fog. A hadsereg megszállja a biztonság kedvéért az iskolákat, óvodákat, munkásszállásokat, Bernády Házakat, és mindenütt vírusvédelmi osztagokat alakítanak. Titkos utasításra azonban épp az ellenkezőjével vannak megbízva: a rendszer ellenségeit kell megfosztaniuk a védekezés minden lehetőségétől.
A koronavírus nevét sem szabad kiejteni, köztársaság vírusnak kell mondani, és a kézfogás, hármas csók helyett a párttagok egymást kölcsönös földre borulással üdvözlik. Ezáltal csökken a tunyaság, mindenki naponta többször talajgyakorlatokat végez. Az újságokban csak a kapitalizmus mocsarában vergődő országok járványhelyzetéről jelennek meg erősen megszűrt hírek, a főtitkár sorra látogatja az ország településeit, óriási fogadtatást kell rendezni, ahol a lakosság kifejezheti háláját a párt gondoskodásáért. Ha a járvány januárig is kitart, akkor kötelezően meg kell ünnepeli kivonulással, tömött sorokban az elnöki pár születésnapját. El kell ítélni a barátságtalan Magyar Népköztársaságban megjelent Az erdélyi járványok és vírusok története c. háromkötetes művet, amely irredenta módon azt állítja, hogy Erdélyben a múltban a neolatinkák nem kapták meg a vírust, mert nem voltak jelen…, holott ők mindig minden vírust egyenlően osztottak meg Erdély többi népével. Sőt tőlük, de már a dákok is… Elítélő nyilatkozatok jelennek meg a tövig elázott nádvágó tanfolyam résztvevői, a deltában kitenyésztett házi akadémikusok tollából…
Nem folytatom, ui. mindenkinek, aki abban az időben élt, akadna ütősebb felvetése. Egyes Dan Tănase-típusú hazafiak már többször is tiltakoztak a Covit–19 elnevezés ellen. A Covit pedig nem más, mint a székelyek csele, így akarják elsajátítani az elnevezést, azt állítva, hogy az Covasna megyéből képzett szó. A járvány végén pedig várható, hogy hazai dzsungelharcosok egy HarCovit-jelentést is beterjesztenek a parlament két háza elé…
