Nem jobb, nem rosszabb, csak más

A „bezzeg az én időmben” helyett megértés és kommunikáció

Mi is az a hashtag süti, miért süt le kétkilónyi rántott húst az édesanya, amikor hazavárja ötvenéves „fiacskáját”, örüljünk vagy szomorodjunk el, amikor a kamasz gyerekünk azt mondja ránk, hogy „anya, te olyan grincs vagy”, és miért felfoghatatlan a mai gyerekek számára, hogy egykor a szüleik a ma már unalmasnak tartott Lolka és Bolka rajzfilmért, vagy éppen a Columbo krimisorozatért rajongtak – ezekről is szó esett Steigervald Krisztián magyarországi generációkutató szenzációs, humorral fűszerezett, telt házas előadásán szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Kult Alternatív Kulturális Fesztiválon.

A Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást? és a Generációk harca a figyelemért – Hogyan tanuljunk egymástól, egymásért? című könyvek szerzője szerint legalább öt dolog határozza meg azt, hogy miként működünk: a személyiségünk, a DNS, amit hozunk otthonról, hogy az élet első hét évében milyen mintákat kaptunk a szüleinktől, a transzgenerációs mintázat, hogy hat-hét generációra visszamenőleg mi minden történt a családban, az ötödik pedig a makrokörnyezet, a földi valóság, amibe beleszülettünk. Ez utóbbi határozza meg a generációkat, hogy mi alapján szocializálódunk, alakítjuk ki a gondolatainkat – állítja Steigervald Krisztián, aki már az elején leszögezte, nem tudja az igazságot, nem fog általános érvényű dolgokat mondani, és ne is vegyék őt komolyan.

Bezzeg az én időmben!

Szinte minden előadásán nekiszegezik a kérdést, hogy miért kell 2024-ben a generációkról beszélni, hiszen amióta világ a világ, mindig is voltak generációk, és történelmi tény, hogy a fiatalok mindig „fújtak” az idősekre, az idősek pedig a fiatalokra. Az evolúció úgy alakult, hogy a földi élet folyamatos változáson megy keresztül, ezért kell mindig egy következő generáció, hiszen az hozza el a változást. Ez nem lesz jobb, csak több, a következő generáció mindig többet tesz le az asztalra. Az emberi faj az egyedüli a földön, amelynek nem kell újra megtanulnia azt, ami már létezik a születése pillanatában, de mivel van egy veleszületett hiányérzetünk, mindig egy picit többre akarjuk vinni. Az idősek viszont ezzel egyáltalán nem értenek egyet. „Vérrel-verítékkel létrehoztuk ezt nekik, és ezek belenyúlnak?  Hiszen ha lekapcsolnák az internetet, nem élnék túl. Ezek akarnak okoskodni? Ezek fogják a nyugdíjunkat kitermelni?” És ekkor elindul az ősidők óta fennálló működési mód, a bezzeg régebb nem így volt, régen minden jobb volt! Bezzeg az én időmben! – idézte a sokaknak ismerősen hangzó méltatlankodó gondolatokat a generációkutató.

A sezlon, a Zuk és a hashtag süti esete

A generációk esetében az egyik legfontosabb dolog a kommunikáció. Mindig is volt egy úgynevezett szleng, amit a fiatalok ismertek, az idősek kevésbé. Ezt kiválóan illusztrálja a humoros történet, amit Steigervald Krisztián megosztott közönségével, mint mondta, nemrég egy forgatás szünetében beszélgettek a csapattal, amelynek tagja volt egy nála húsz évvel fiatalabb fotós hölgy és egy húsz évvel idősebb rendező is. A rendező mesélte, hogy a kilencvenes évek közepén úgy jártak bulizni, hogy betettek egy sezlont a Zukba. A fiatal lány értetlenül nézett, fogalma sem volt, miről van szó, meg volt győződve, hogy valami gusztustalanság lehet, holott egy heverő került egy régi furgonba. Amikor viszont a fiatal lány emlegette a hashtag sütit, akkor a nála idősebbek értetlenkedtek, fogalmuk sem volt, hogy a rácsos pitét emlegetik így ifjabb berkekben.  

– Szleng mindig is volt, csak az a különbség, hogy manapság annyira gyorsan változik, hogy gyakran a 18 évesek már nem értik a 14 évesek által használt szlenget. És ember legyen a talpán az a szülő, aki megérti, hogy amikor a gyereke azt mondja rá, hogy te olyan grincs vagy, annak örülni kell vagy szomorkodni miatta – jegyezte meg a generációkutató, és gyorsan fel is világosította a grincs minősítést nem ismerő szülőket, hogy egyáltalán nem pozitív a jelentése.

Kinek a Columbo, kinek a TikTok

Amikor arról beszélünk, hogy generáció, tulajdonképpen a tanult képességekről beszélünk, hogy amikor megszületünk, milyen dolgokkal találkozunk, amelyek az életünket meg fogják határozni – állítja Steigervald Krisztián, aki szerint van két fogalom, ami gyakran keveredik: a generáció és az életkor, holott a kettő két különböző dolog. Amikor idősekről és fiatalokról beszélünk, az nem egy generációs besorolás, nincs olyan, hogy fiatal vagy idős generáció, egy adott nemzedék tagjai tudnak éppen aktuálisan fiatalok vagy idősek lenni. A teremben éppen gügyögő kisbabára utalva elmondta, ő az alfa generáció tagja, és nyolcvan év múlva is ehhez a nemzedékhez fog tartozni. Az életkor változik, a generáció állandó.

A föld történetének azt az időszakát éljünk, amikor a legtovább élhetünk, és ez azt jelenti, hogy sokáig kell dolgoznunk, holott nem erre vagyunk kitalálva, sem a kognitív képességeink, sem a biológiai testünk nem képes 23 éves korától 65 éves koráig egyenletes teljesítményt nyújtani. Amikor az ember megszületik, az egyetlen szerve, ami nem megszületik, hanem kialakul, az agy. Tapasztalati úton alakul, meg kell tanulni dolgokat. – Annak idején az én idegrendszerem egy olyan világban próbált alkalmazkodni, ami egy lelassult, elmélyült, a maihoz képest unalmas gyerekkor volt, akkor nem tűnt annak, csak a maihoz viszonyítva – szögezte le a generációkutató, aki a Lolka és Bolka rajzfilmsorozatot hozta fel példaként, ami akkor pörgősnek számított, ma azonban unalmasnak tűnik. Ugyanez a helyzet az egykor oly népszerű Columbo krimisorozattal. – Minden kedden ott ültek az emberek a tévé előtt, és a körmüket rágva, másfél órán keresztül nézték a Columbót, úgy, hogy minden rész első perceiben már tudtuk,  ki a gyilkos – elevenítette fel az X generáció fiatalkori emlékeit. Ezzel szemben a mai fiatalok teljesen más környezetben szocializálódnak, előszeretettel használják például a TikTokot, ahol legtöbb 15 másodperc hosszúságú filmecskék érhetők el. Az előadó egy amerikai kutatócsoport kísérletéről szólt, amelyben több ezer középiskolást vizsgáltak, arra voltak kíváncsiak, hogy fél óra alatt hány TikTok-videóba néznek bele. – Az eredmény több mint 300, tehát fél óra alatt háromszáz különböző inger éri az agyat, miközben annak idején fél óra alatt a Columbo egyharmadánál tartottunk. És közben nem vettük elő a Révai lexikont, nem kapcsoltuk be a rádiót, csak azt néztük. Józan paraszti ésszel nézve, mennyivel más idegkapcsolat alakul ki a figyelem szempontjából, ha másfél óra alatt egy dologra fókuszálok, mint amikor fél óra alatt több mint háromszáz inger éri az agyamat? De ez nem jobb, nem rosszabb, csak más. Nem lehetünk büszkék arra, hogy mi Columbón nőttünk fel, nem mi döntöttünk Columbo és az internet között, nem mondhatjuk azt a gyerekeinknek, hogy bezzeg mi milyen tudatosak voltunk, mivel nem használtuk a netet, amikor az akkoriban még nem is létezett. Nem egy döntés volt, hanem egy állapot – hangsúlyozta az előadó.

Nem mobillal a kezében jön a világra a gyerek – mi adjuk a kezébe!

Gyakran hallani szörnyülködő szülőket, hogy ezek a mai gyerekek mobillal a kezükben látják meg a napvilágot. – Ez nem igaz! Egyetlen szülész-nőgyógyásszal sem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy mobillal a kezében bújt ki az anyaméhből a magzat, egyetlen ultrahangfotó sincs, amin a magzat az anyaméhben facebookozna! – nevettette meg ismét a közönségét Steigervald Krisztián. – Mi adjuk a kezükbe, és mi nem adunk hozzá forgatókönyvet, mi nem tanítjuk meg őket, de még ennek a mentális terhét is a nyakukba varrjuk. Könnyű elővenni a gyerekeket azért, hogy miért nem azt csinálják, amit mi szeretnénk. Igaz, hogy én szülőként is mobilozok, de az nem idegesít. Ha úgy nő fel a gyerek, hogy az anyuka szoptatás közben chatel, már a születés után magába szívja, hogy erre a készülékre neki szüksége van. Ha születése pillanatától folyamatosan megy otthon a tévé, ahelyett hogy beszélgetnénk. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon egy átlagos család naponta hét percet beszélget egymással. Ha a szülő nem beszélget, nem alakul ki a beszédértő, szóhasználati készség a gyerekeknél. Az utóbbi 10-15 évben jelentősen csökkent a gyerekek beszédértő, szóhasználati készsége, és nem azért, mert Isten úgy döntött, hogy mától csak butább gyerekek szülessenek, hanem olyan szinten megváltozott a makrokörnyezet, a külvilág, hogy mást adunk át a gyerekeinknek, mint az előző generációk, így nekik más tanult képességeik lesznek. Ez a generációk közötti különbségek alapja – mutatott rá a generációkutató.

Ki az idős és ki a fiatal?

Nincs tudományos definíciója annak, hogy fiatal és öreg – véli Steigervald Krisztián. Minden ember azt az életkort tartja tökéletesnek, amiben éppen benne van, a nálunk fiatalabbak furcsák, az idősek szintén. A közönség soraiban ülők is egyetértettek vele abban, hogy 15 évesen az ember az akkori negyvenesekre már öregként gondol. A felnőtt és idős fogalmakat a gyerek a körülötte lévő referenciaszemélyekhez tudja kötni, anya, apa a felnőtt, nagymama, nagypapa az öreg. – Az én nagymamám 49 éves volt, amikor megszülettem,  én voltam a negyedik unoka. Emlékszem, hogy világéletében öregasszony volt, fekete fejkendőt, fekete otthonkát viselt, az volt a falu elvárása, hogy öregnek öltözzön, hiszen néhány éve volt csak a nyugdíjig – jegyezte meg a generációkutató, majd hozzátette, ő most lassan annyi idős, mint a nagymamája, amikor ő született, de ha valaki öregként próbálná emlegetni, nagyon felháborodna, hiszen nem öltözik öregesen, nem érzi magát öregnek, ki tudja, mikor fog nyugdíjba menni, mikor válik nagyszülővé, mindezek még nagyon távol események.

Manapság az is egyre jellemzőbb, hogy kitolódott az életkor, amikor a gyerekek elhagyják a családi fészket. Ehhez gyakran maguk a szülők is hozzájárulnak, hiszen, ha a gyerek elköltözik otthonról, újra kell definiálniuk önmagukat, a férjükhöz, feleségükhöz fűződő viszonyukat, ami nagyon nehéz, ezért trükköket találnak ki, hogy a gyereket otthon tartsák. Például az anya nem mondja ki, de minden erejével azon van, előszeretettel emlegeti a fiának, hogy a mai lányok úgysem főznek rá, ha mégis elköltözik, hazahívja hétvégén ebédre, és a hét minden napjára dobozokba pakolt étellel engedi el, arra biztatja, hogy hozza haza a szennyesét. Nem ártó szándékkal teszi, csupán a saját bizonytalansága áll a háttérben. És a gyerek azt látja, hogy anyu sem akarja, hogy elköltözzön, akkor miért tenné? – Helikopterszülő, inkubátorcsalád, bumeránggyerek – foglalta össze a manapság igen gyakori családmodell jellemzőit az előadó. Mint mondta, egyre inkább kitolódik a serdülőkor vége, a mai kutatások szerint egy átlagos magyar fiatal 28 éves koráig otthon lakik a szüleivel, és 27 éves korban definiálják magukat felnőttként a fiatalok. Külön kategóriát képeznek a 18-27 év közöttiek, a pszichológia úgy hívja ezt, hogy utóserdülőkor.

Megérteni annyi, mint megbocsátani

A generációk közötti megértés alapjaként szolgálhat Hemingway gondolata, miszerint megérteni annyi, mint megbocsátani. Meg kell érteni, hogy más generációk tagjai azért viselkednek másképp, mert teljesen más környezetben nőttek fel és szocializálódtak.

Steigervald Krisztián megjegyezte, 2007 után, miután Steve Jobs bemutatta az első iPhone-t, az idegrendszerünk a túlélés érdekében egy hiperszenzitív, hipergyors világra kellett reagáljon, a gyerek egy olyan közegben születik, ahol anya és apa telefonja folyamatosan csipog. Csomó minden másként működik, más tanult képességeink lesznek. Nem jobb, nem rosszabb, csak más, tehát fontos, hogy nem szabad címkézni, hanem partneri viszonyra kell törekedni, nem pedig alá-fölé rendeltségire.

A szülő–gyerek viszonyban ma már nem tudunk poroszosak lenni, nem mondhatom, hogy amiért előbb születtem, az lesz, amit én akarok, vagy amíg az én kenyeremet eszed, az lesz, amit én mondok. Ma már nem lehet ilyen eszközöket használni, kiröhög a gyerek. De a partnerségi viszony sem azt jelenti, hogy mindig mindent megadok és megengedek neki, magam fölé emelem, hanem azt, hogy meglátom benne az embert, és partnerként kezelem – hívta fel a figyelmet a generációkutató. Amit mi kaptunk gyerekként, az egy szülői tekintélyelvű nevelés volt, a gyereket nem volt szabad úgy kezelni, hogy az neki jó legyen, mert azzal elkényezteted. Ezzel szemben ma az igény szerinti nevelés jellemző, ami a biztonságos kötődést alakítja ki.

A megértés a kapcsolódás alapja – hangsúlyozta az előadó, utalva arra, hogy ha nem értjük, hogy a szüleink miért várnak mindig óriási mennyiségű étellel, amikor meglátogatjuk, vagy miért hívnak, hogy menjünk, mert a kedvenc piténket sütötték meg, gondoljunk arra, hogy a szüleink generációja nem tudja kimutatni a szeretetet szóban vagy érintésben. És nem azért, mert gonoszak vagy érzéketlenek, hanem egyszerűen nincs ehhez eszköztáruk. Ezért tettekkel próbálják kimutatni a szeretetüket, tehát amikor azt mondja az édesanyja az 50 éves gyerekének, hogy vigyázz, kisfiam, magadra, vagy hívj fel, amikor hazaérsz, az annyit jelent, hogy szeretlek – világított rá az előadó.

Saját példát is megosztott az életéből, mint mondta, katolikus családban nőtt fel, ahol vasárnap az ember nem dolgozik, ilyenkor a nagypapája magára öltötte a legszebb ruháját, elment a templomba misére, hazafele betért a barátokkal a kocsmába, majd amikor hazaért, átöltözött, és mondta, hogy lehet ebédelni. Nem akkor volt az ebéd, amikor éhes volt a család, hanem amikor a családi hierarchia tetején álló nagyapa mondta. – Papa leült, nagymama neki mert először az ételből, ő kapta a legfinomabb falatokat, majd következett édesapám, a többiek, és végül nagymama tett abból, ami jutott, csirkeláb, farhát, és elhitette, hogy neki ez a kedvence. Mit tanul ebből a gyerek? Nem a valóságot, hanem egy hitrendszert, hogy van felnőtt-téma és gyerektéma, a felnőtt-témába a gyerek nem szólhat bele, mert kap egy pofont. Továbbá, hogy nincs férfi és női egyenjogúság, a férfinak több lehetősége van, illetve azt, hogy ahhoz, hogy a legjobb falatokat kapjam, várnom kell, amíg eljutok oda, mint a nagypapa. Ez nem az igazság,  ez egy hitrendszer!  Ezek az én gyerekkori emlékeim, viszont én nem így nevelem a gyerekeimet. Vasárnap vagy én főzök, vagy a feleségem, de olyat a gyerek nem lát, hogy én elmegyek valahová, és a feleségem főz, olyat sem, hogy apa kapja a legjobb falatokat, mert azokat a gyerekek kapják. Mit tanul ebből a gyerek? Hogy nincs felnőtt- és gyerektéma, csak gyerektéma van, férfi és női egyenjogúságot lát, illetve azt, hogy a legjobb falatok születési jogon járnak neki – állította szembe az egykori és mai családi mintákat a generációkutató.

Autó, telefon... majd évek múlva

A generáció egy lokális, szociokulturális tényező, amely hatással van az idegrendszerünkre, az agyi működésünkre – mondotta Steigervald Krisztián, aki a hetvenes években maga is egy olyan világban született, amikor mindenre várni kellett. Felelevenítette, amikor a családja befizetett egy kék Trabantra, majd öt év múlva érkezett az értesítés, hogy megjött az autó, de sárga és Dacia. – A hetvenes évek elején a szüleim befizettek a telefonra, majd 89-ben bekötötték az ikervonalat, és úgy örültünk! Kialakult az agyunkban mint tanult képesség a várakozás képessége. A mai világban, ha azt mondja a gyerek, hogy elromlott a telefonja, és kellene új, szülőként nem mondjuk, hogy 16 év múlva megkapod, hanem megkapja most. Tehát a gyerekeknek nem mutatunk mást, csak azonnali mintát. Azt feltételezzük, hogy az ő agyuk is ismeri mind a kettőt, de honnan ismerné, ha nem tanítjuk meg rá, ha az egész világunk az azonnaliságra épül, ha minden tettünkkel azt mutatjuk, hogy mindent azonnal meg lehet oldani. Folyton levonjuk a következtetést, hogy a mai fiatalok türelmetlenek. Tényleg azok. De senki nem tanította meg őket az ellenkezőjére. Nem lehet olyan elvárásunk a jövő generációjával szemben, amit soha senki nem tanított meg nekik. Lehet elvárásunk az 1982-es szocializáció alapján, csak most nem így működik a világ. 1995 óta audiovizuális kultúrában élünk, ebben pedig nem kell várni, nincs meg a várakozás képessége. A 20. században a szülő célja a neveléssel az önállóság és felelősségtudat kialakítása volt, ma a szülő célja, hogy boldog gyerekkort biztosítson a gyerekének, de ezzel gyakran kivesszük a képletből a felelősséget és az önállóságot. Tehát melyik a jobb? Nincs ilyen! Éppen ezért fontos, hogy hidat tudjunk építeni a generációk között. A hidat pedig az tudja megépíteni, aki rendelkezik mindkét pillérrel, azaz huszadik századi és huszonegyedik századi tapasztalattal egyaránt, és ezek vagyunk mi, szülők. A megoldás tehát az, ha az értékeket lefordítjuk 21. századi nyelvre, és áttesszük 21. századi platformra – hangsúlyozta a generációkutató.