Régóta tudjuk, jó munkához idő kell, rosszhoz még több. Az a kár, hogy ezt oktatnivaló módon szemléltetik a regáti kormánypalotában.
Május végén egy ártatlan újságírói kérdésre válaszolta azt a kormányfő, hogy kabinetje fontolóra veszi egy támogatási csomag kidolgozását azoknak a cégeknek, amelyek szép hazánkba helyezik át székhelyüket. A kérdés sem volt okos, a válasz még kevésbé, az egészből azt lehet kihámozni, hogy a kormánynak mintha kezdene leesni a tantusz, hogy helyzet van. Mire lépnének is valamit, a lehetőséget már vastagon fogja burkolni a feledés homálya.
Az előbb említett párbeszéd annak kapcsán zajlott le, hogy állítólag ukrán cégek telepednének át hozzánk a háború sújtotta szomszédos országból. Ha ez így van, és már több mint három hónap sem volt elég a kormánynak ahhoz, hogy kitaláljon valamit e téren, akkor az ukrajnai piacról menekülő vállalkozások nem itt fognak megtelepedni, és rövidebb vagy hosszabb ideig munkahelyeket teremteni, meg adó- és egyéb befizetésekkel gyarapítani az államkasszát. Hanem mennek tovább olyan országokba, ahol nemcsak bölcseket mondanak, hanem okosan cselekednek is a kormányosok.
És ez még csak a kisebbik helyzet. A mostani háború előtt már több mint nyolc éve zajlott egy fegyveres konfliktus a szomszéd államban, tehát már azóta is lehetett volna lobbizni a puskaporszagra allergiás üzletemberek körében az itteni piaci lehetőségekkel. Sőt, az utóbbi nyolc évben rendre különböző szankciókkal sújtotta a nyugati nagypolitika az oroszokat, és ez kihatott a velük üzletelő külföldiekre is. Azt is kijárhatta volna az előző kormányosok esze, hogy a szankciók sújtotta orosz piacról csábítanak ide vállalkozásokat. Ha az időközben nyugatra kenyeret keresni kikuncsorgott ötmillió aktív korú adófizetőjüknek – legyünk optimisták – a tizedét itthon tudták volna tartani rendesen fizetett állásokban, és azoknak a munkaadói az államnak is utalták volna mindazt, ami jár, simán kijött volna például az a – még a szocik által beígért – nyugdíjemelés, amit azóta sem tudtak rendesen végrehajtani. Vagy a vidéki iskolák legalább felében lehetne vezetékes víz és illemhely, tankönyvről nem is beszélve, a huszonegyedik század mindjárt harmadánál járva. De mivel a regáti szokásrend nem az adófizetők szolgálatáról szól, hanem arról, hogy az állam és intézményrendszere irányítói szabadon rabolható közprédaként viszonyulnak az országhoz és lakóihoz, meg sem nagyon fordult a fejükben, hogy ilyen és hasonló helyzetekkel próbáljanak valamit kezdeni. Ami nekik és a haveroknak kell, az kijön az uniós alapokból is, akkor meg minek annyit gürcölni, gondolhatták. De ha már kérdésekkel zaklatja őket a sajtó, már fontolgatják, hogy valamit lépni is lehetne. Majd megnézheti, aki még itt lesz.
