Nem változott semmi az utóbbi 40 évben
Rendszeresen olvasom a Népújságot, és a június 3-i számban felfigyeltem Az AMNT fellép a gyűlöletbeszéd és a történelemhamisítás ellen című cikkre. Többször is elolvastam, hiszen számomra szinte hihetetlen, hogy egy jogállamban, az Európai Unió tagállamában a XXI. században ilyesmi történjen, hogy egy kiadvány a magyar nép és állam ellen, befeketítő, rágalmazó tartalommal jelenjen meg. Az ilyesmit meg kell akadályozni mindenáron, hiszen az egymás elleni uszításnak semmi haszna és helye egy modern társadalomban.
Emlékszem, szinte 40 éve, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom idején történt egy hasonló dolog, de akkor nem lehetett fellépni az ilyesmi ellen, még megemlíteni sem. Csak a sajtóban szerettem volna felhívni a figyelmet szintén egy könyvre, melynek tartalma, szerintem, sértette minden becsületes magyar ember becsületét. Ha valaki emlékezne rá, I. Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania könyvéről van szó. Az alábbi észrevételeim szerettem volna közölni A Hétben, de sajnos nem lehetett. Huszár Sándor főszerkesztő visszaküldte a szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy „Fodor elvtárs (akkor még elvtársak voltunk), ezt nem lehet közölni. Isten kegyelmezzen, amilyen idők fognak következni”. Utánagondolva a dolgoknak, még szerencsém volt, hogy nekem küldte vissza, és nem a szekunak továbbította. Tiszta szívből kívánom, hogy az AMNT fellépésének több sikere legyen.
Az 1982. május 28-án Huszár Sándorhoz, A Hét akkori főszerkesztőjéhez címzett levélben közel 40 évvel ezelőtt a következőket írtam:
Sokat szeretek kirándulni, új tájakat, embereket, szokásokat megismerni. Mivel azonban időnk véges, a látnivaló pedig végtelen, úgy igyekszem segíteni a dolgokon, hogy átélem mások élményét, mely könyv, cikk vagy más formában hozzáférhető, megvásárolható. Igaz, ez nem mindig a legjobb megoldás, mert egy könyv címe nem mindig tükre tartalmának.
Így jártam nem is olyan régen, mikor megvettem I. Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania c. könyvét, mely a Turisztikai és Sport Kiadó gondozásában jelent meg. Utánagondolva a dolgoknak, a kiadó tévesztett meg leginkább, mert miután elolvastam a könyvet, megállapítottam, hogy tartalmának nem sok kapcsolata volt a turizmussal, főleg a sporttal. Igaz azonban az is, hogy a kiadó egy szakosított kiadó, nem tarthatja be szigorúan, minden alkalommal doméniumának hatáskörét. Nem tudnám hirtelen megmondani, milyen műfajhoz is tartozik az említett alkotás. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok irodalmár. Lehet esetleg egy nacionalizmussal, sok pátosszal fűtött filozófiai érzésközlés vagy esetleg monológ. Nem is az a célom, de a könyv szerintem egyes helyeken kibővítésre, jobban mondva kiigazításra szorul.
Ha útleírásról, filozofálgatásról van szó, akkor mindenki saját véleményét, benyomásait írja le, mondja el. Ha azonban az adatközlés a célunk, akkor elvárható, hogy a szerény olvasó hiteles adatokat kapjon kézhez.
Lévén technikai beállítottságú, természetem és foglalkozásom kapcsán szinte a véremben van, hogy a téves adatok közlése, akár szándékosan, akár véletlenül, mindig kihoz a sodromból.
Ez alkalommal is ez késztetett e pár sor megírására, nem pedig az, hogy a könyv, illetve a szerző hanghordozása nemegyszer átlépi a jólneveltség határát, és az általánosításokat olvasva egy becsületes ember méltán érzi, érezheti sértve magát. Főleg, ha magyar. Térjünk azonban a lényegre, a pontatlanságokra.
Egy adott pillanatban a szerző országunk egységességét tárgyalja, és azt állítja, hogy Erdély lakosságának háromnegyede, azaz 75%-a román. Nem sokat értek a demográfiához, így gondoltam, inkább utánanézek az adatoknak. A Statisztikai évkönyv 1965. évi kiadását átlapozva könnyű volt kiszámítanom, hogy a szerző legalább 10%-kal tévedett. Figyelembe véve az akkori Brassó, Kolozs, Kőrös, Hunyad, Máramaros és a Magyar Autonóm Tartomány (igen, akkor még létezett) lakosságának adatait, nekem csak 65,18% lett a román lakosság részaránya. Nem mintha ez változtatna a lényegen, csak a pontosság kedvéért jártam utána. Igaz, tartományonként elég nagy változások mutatkoznak, hiszen az akkori Magyar Autonóm Tartomány lakosságának mindössze 34,83%-a vallotta magát románnak. Sajnos, az utolsó órai adatok nem állnak rendelkezésemre, mert az 1974. évi Statisztikai évkönyv már nem közöl ilyen adatokat.
Egy másik helyen az említett könyv azt kifogásolja, hogy a romániai magyaroknak több anyanyelvű könyvük, folyóiratuk van, mint a románoknak, persze átszámítva a lakossági arányokra. Nem tudom, hogyan lehet e kérdést így feltenni, minden adat nélkül, és nem tudom, mire használ. Nézzük azonban, mit mondanak az adatok.
Mivel nincs szándékomban statisztikai kimutatást végezni, így csak ami először kezem ügyébe került, azt néztem át, az pedig A Hét 2/1982-es száma. Könyvbarát melléklete a január–februárban megjelent újdonságokat mutatta be. Ha jól számoltam össze, az említett időszakban 104 román, illetve 27 magyar könyv jelent meg. A példányszámokat nem tüntetik fel, pedig ezek a számok bizonyítanának.
Egy dolog nagyon meggondolkoztatott a könyvekkel kapcsolatban. Vajon egy embercsoport, egy nemzetiség kulturális igényét a közölt könyvek száma határozza meg? Vajon ebben az esetben is érvényes a hármas szabály? Ha teszem azt, 20 millió ember kultúrigénye évi ezer könyv, akkor 2 millióé csupán száz lenne? Számtanilag helyes, logikája azonban nincs. Minthogy annak sincs logikája, hogy kis országoknak kevesebb jogai lennének, mint a nagyoknak.
Csak két példát ragadtam ki a sok közül, pedig lenne még apróbb-nagyobb szépséghiba, mint például a Ludovic Kossuth. Nem értem azt sem, miért nem helyes az erdélyi román író megnevezés sem. Hiszen ahogy létezik bánáti szerb, moldvai csángó, csíki székely, miért ne lehetne erdélyi román? Ezt azonban hagynám a szakemberekre, ők inkább értenek a könyv egyéb hiányosságainak kiértékeléséhez.
Végül csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy talán több figyelmet kellene szentelniük az illetékes ellenőrző szerveknek, mielőtt egy kéziratra ráírják hogy: „Bun de tipar”, hiszen a téves adatok csak tévútra vezethetnek, és nem merem hinni, hogy az lenne a cél.
Fodor Lajos
