Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig (1.)

Gyűjtésem területe a Felső- és Alsó-Nyárádmente, valamint a Bekecsalja volt. E vidék leggazdagabb falvai főleg zöldségtermesztésből éltek, a zöldséget a marosvásárhelyi piacra hordták eladni a „Murokország”-nak nevezett falvakból.

Üveges almárium Mikházáról

Gyűjtésem területe a Felső- és Alsó-Nyárádmente, valamint a Bekecsalja volt. E vidék leggazdagabb falvai főleg zöldségtermesztésből éltek, a zöldséget a marosvásárhelyi piacra hordták eladni a „Murokország”-nak nevezett falvakból. A többi településen ökröket hizlaltak s szőlőt műveltek a zöldségtermesztés mellett.

A XIX. század óta a falun élő emberek élete is sokat változott, s ezzel együtt a lakások, házak berendezése is. Munkám során gyűjtési útmutatókat, az adatközlőktől származó információkat és néprajz szakos hallgatóim segítségét használtam fel.

A kelengyebútor

A Nyárádmentén sohasem készítettek és használtak festett vagy faragott bútort. Kelengyésládát, mely barnára festett fenyőfa láda volt, legutoljára a mostani 80 évesek anyja vitt a házasságába, fehérneműi és felsőruhái számára. A múlt század végétől kezdve a paraszti bútor itt is az ún. „úri” bútor olcsó anyagból, fenyőfából, elérhető áron, megrendelhető vagy piacon megvásárolható változata volt. A polgári lakások berendezéséből az asztalosok leutánozták az ebédlőkredencet (almárium, kredenc), a komódot (kaszten), a két egyszemélyes ágyat, az asztalt négy-hat székkel, a karosszéket, a ruhásszekrényt (sifon), s az 1940-es évektől a toalettet is, ovális vagy téglalap alakú tükörrel.

A legszegényebb réteg a bútort maga készítette fenyőfából. Ha eladó leánya volt, az apa „gyalulta a sifont, a kasztent”, vagyis igyekezett házi megoldással tisztességesen kiállítani, férjhez adni gyermekét. Volt rá eset, hogy a hiányzó bútordarabokat az új férj készítette el, pótolta ki a berendezést. A szoba berendezése a következő volt: két ágy, egy kaszten, fedeles kanapé, asztal négy székkel, sifon, mosdó, fásláda, csikókemence. Az ágyak előtt fehér deszkapadok álltak, a bútorokat háziszőttesek takarták, a földre rongyszőnyegeket terítettek.

A jómódú leányok szülei megengedhették maguknak a század elején a városi műbútorasztalosok drágább berendezéseit. Iyen bútorral ment férjhez pl. Sámuelné Jáni Lina Nyárádkarácsonfalván, aki 1888-1952 között élt, s utódai a gyűjtés idején még használtak a bútorát: hármas szekrényt, kettős ágyat, magas kerek asztalt két kárpitozott székkel, toalettet fésülködőszékkel, két éjjeliszekrényt.

Az általános szokás nem ez volt. A közép- és szegényebb középréteghez tartozó családfő a kelengyebútort vagy megrendelte valamelyik falusi asztalosnál Nyárádszeredában, Ákosfalván, Sárpatakon, Mikházán, Kendőn, Kóródszentmártonban, Csittszentivánon, vagy pedig bejött Marosvásárhelyre a csütörtöki vásárra az esküvő előtti héten, mert „akkor vót a kirakódás” a főtéren, a mai román katedrális helyén, s a helyi asztalosok itt árusították a piaci bútort.

Az első ház számára készítettek fenyőfából barna asztalt négy székkel, két ágyat, almáriumot, háromfiókos kasztent, sifont, felhajtós, esetleg kihúzós kanapét, nagy tükröt (ennek néha csak a rámáját árusították, a vevő tette bele a tükröt). A hátulsó házba került a tálas, később a kredenc, konyhaasztal 4-6 hokedlivel, ágy, lisztesláda, vizespad, mosdó. Mindkét szobába csikókemencét, a '40-es évek után asztalkályhát vásároltak a bútor mellé.

Szómagyarázat:

almárium = konyhaszekrény, üveges kredenc

kaszten = ládaszerű, fiókos szekrény

sifon = ruhásszekrény

kanapé = hátas pad, alatta ládával

tálas = edénytartó polcos szekrény

hokkedli = konyhaszék

csikókemence = főzőkályha kiemelkedő sütőlerrel

Asztalos Enikő