Örmény múlt, török jelen

Törökország keleti felén, Kelet-Anatóliában jártam. Az egymillió lakost meghaladó Van város mintegy harmincezer diákot befogadó egyetemén az oktatók számára elérhető Erasmus-programban vettem részt. Egyúttal lehetőséget kerestem arra, hogy jobban megismerjem az egykori Örmény-felföld (Kelet-Anatólia) néhány fontos, jelképes települését. Hogy közelebbről megtapasztaljam az örmény múlt még fellelhető, számos esetben az arrajáró elől rejtőzködő sok száz, ezer éves keresztény emlékeit. Hogy megismerkedjek a kelet-kis-ázsiai nyüzsgő élettel, a nemzetállamiság és a katonai erőfitogtatás pilléreire épülő török jelennel, sikeres országépítéssel. Hogy csodálattal szemléljem a semmilyen kisebbségi joggal sem rendelkező kurd nép élniakarását, és a hírekből ismert fegyveres ellenállásra épülő szabadságszeretete melletti kedvező népességi mutatóira épülő bizakodó jövőképét.

Isztambuli átszállással a szeldzsuk-török építészeti remekműveket őrző Erzurumba érkeztem, ahonnan a szomszédos tartomány székhelyére, az első világháború küszöbén orosz fennhatóság és kulturális befolyás alatt álló Karsba jutottam el busszal, hogy az egykor Bagdaddal vagy Teheránnal vetélkedő Ani romvárosába zarándokoljak el a mai örmény határ mellé. Ezt követték a napjainkban milliós Van városában eltöltött napok, az egyetemi programok, szakmai eszmecserék, számunkra megszervezett szabadidős programok, az ismerkedés a közel háromezer éve egész Kis-Ázsiában uralkodó urartu kultúrával, s a Van-tó környéki örmény kolostorok gyöngyszemével az Ahtamarról Akdamarra névmódosított szigeten. Végül az iráni határt is „súroló” oda-vissza buszozással jutottam el az Ararát-hegység lábához, a rövid ideig fennálló és senki által el nem ismert önálló kurd Ararát Köztársaság központjába (Doğubayazit), annak környékére, a bibliai Noé bárkájának a földrajzi képződmények által meghatározott legendás helyszínére. 

A mintegy 400 ezer km² területű Kelet-Anatólia-fennsík nagyobbrészt Törökországhoz tartozó földrajzi tájegység, magassága 1500–2000 m, de számos hegycsúcs négyezer méter fölé emelkedik, sőt a Nagy-Ararát 5137 méteres. Vulkáni képződmények (lávamezők, vulkáni kúpok), gyűrődéses hegységek, sztyeppék és félsivatagok alkotják, bár az éghajlatváltozás hatásai erre a vidékre is kiterjednek. Kelet-Anatóliát valamikor Örmény-felföldként emlegették a Kaukázus-hegység folytatásaként. Földrajzilag hozzávetőlegesen az egykori örmény királyság, Nagy-Örményország területét fedi le. Napjainkban egy kis része magába foglalja egész Örményországot,  míg területe leginkább Törökország keleti részét teszi ki, továbbá Grúzia (új megnevezésként: Georgia) déli, Azerbajdzsán nyugati és Irán északnyugati része tartozik ide.

Anatólia (Kis-Ázsia) az ókorban több civilizációnak és királyságnak volt a bölcsője. Több ókori birodalomnak itt volt a központja, vagy területe részben átnyúlt Anatóliába. Éltek itt akkádok, asszírok, hettiták, majd a perzsa birodalom hatása, Nagy Sándor terjeszkedése, az ókori görög, majd római kultúra hatása alá került. Konstantinápoly (Bizánc) a keleti kereszténység megtestesítője volt hosszú évszázadokon át. A 11. században a szeldzsukok egyesítettek számos anatóliai fejedelemséget, majd háromszáz éves uralmukat a közülük kiváló oszmánok folyamatos terjeszkedése követte. A Bizánci Birodalom és fővárosa elfoglalásával fél évezredes török uralom következett. Az Oszmán Birodalom utolsó évtizedeiben az államot egy nacionalista politikai alakulat, az Ifjútörök mozgalom irányította. Az ő hatásukra lett a birodalom Németország szövetségese az első világháborúban, és a nevükhöz fűződik a máig be nem ismert tragédia, az örmény népirtás.

Az örmény népirtás (örmény genocídium, nagy sorscsapás) mintegy másfél millió örmény  erőszakos kitelepítése, haláltáborokba küldése  és egy részük lemészárlását jelentette 1915-1917 között az Oszmán Birodalomban.  A tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600–800 ezren vesztették életüket. Az örmények megsemmisítésére tett szervezett akciót eddig csupán 34 ország ismerte el hivatalosan népirtásként. Törökország háborús cselekménynek tekinti hozzávetőlegesen kétszázezer áldozattal, és létjogosultságát igazolja az örmények orosz haderővel való összejátszása miatt, miközben az országban napjainkban is tilos örmény genocídiumról beszélni. 

Az első világháború kitörésekor az Oszmán Birodalomban hozzávetőleg kétmillió örmény élt, nagy részük egyetlen nagy tömbben Kelet-Anatóliában, az egykori Nagy-Örményország helyszínein, de sok örmény lakott a birodalom nyugati részében is, különösen Konstantinápolyban    és környékén. Már a 18-19. században is bizonyos rendszerességgel folytak örmények elleni „kisebb” (ezres, tízezres nagyságrendű) mészárlások, a 19. századtól kezdve pedig kimutatható az örmény kisebbség teljes megsemmisítésére irányuló szándék a törökök részéről.

Az örmény genocídium kezdetének dátuma 1915. április 24-e, amikor az oszmán kormány összegyűjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit,  majd még aznap éjjel valamennyiüket kivégezték. Nemsokára a török parlament elfogadta a kitelepítési törvényt, és felhatalmazta a hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. A kezdeti atrocitások örmény túlélőit a szíriai Dajr ez-Zaur  városába és az azt körülvevő sivatagba meneteltették. Az éhezés és betegségek okozta halálozási arány nagyon magas volt, és a helyzetet csak rontotta a hatóságok brutális bánásmódja. Minden bizonnyal huszonöt nagyobb koncentrációs tábor létezett, s a tömeggyilkosságok túlélőit a kisebb táborokban gyakran nem közvetlenül ölték meg: emberek tömegeit elégették, megmérgezték, vagy vízbe fojtották.

Az első világháborút követően a török politika sajátos és váratlan fordulatot vett. Miközben a szintén vesztes Magyarország területének kétharmadát elveszítette a rá vonatkozó békekötés során, és ez ellen csak szavakkal és igazságérzetére való apellálással védekezett, saját hadseregét lefegyverezve és a 

kommunista eszméket megcsillogtatva, addig Törökország nem nyugodott bele a vesztes háborút lezáró sévres-i békeszerződésbe. Katonai ellenállást szerveztek, és négy éven át tartó függetlenségi háborút követően a török haderők kiszorították az országuk különböző részeinek elfoglalására törekedő angol, olasz, görög, francia csapatokat, sőt keleten az Örményországhoz csatolt területeket is sikerült visszahódítaniuk. A szultanátus eltörlését kimondó országgyűlés létrehozása, a köztársaság kikiáltása megteremtette a feltételeket egy merőben új, lausanne-i békeszerződés megkötésére. Létrejött a modern, világi és Nyugat-orientált török állam, ahol az iszlám akár szabados gyakorlása jól megfér a NATO-tagsággal, vagy éppenséggel a rokon népek némiképpen retrográd országainak a támogatásával. Ahol igyekeznek az örmény múlt csíráit is eltüntetni, ahol a 20 milliós kurd és kurd származású közösség semmilyen joggal sem bír.

Bár alkotmánya szerint Törökország magát nemzetállamként meghatározó ország, területén a törökön kívül nagy számban élnek különböző kisebbségek. Erről a tényről azonban az állam és szervei nem óhajtanak tudomást venni, és amennyiben említésre kerülne, úgy felfuvalkodnak, mint a pulyka. Jelképes hát, hogy az ország eddigi hivatalos neve, a pulykát megnevező angol Turkey helyett a török kormány kérésére, az ENSZ jóváhagyásával két éve a török Türkiye használatos, amit a modern kori Törökország alkotmánya rögzít. A vesztes első világháború után úgy került sor az Oszmán Birodalom felbomlására, hogy a népvezér, Mustafa Kemal Atatürk irányítása alatt megszilárdult az 1923 októberében kikiáltott köztársasági forma és az ország elnevezése. 

Amúgy a türk szó jelentése: „erős”. Ez a tömör kifejezés az ország kisebbségpolitikájára is teljes mértékben igaz. A kisebbségi identitás gyakorlása szinte semmilyen támogatást sem kap az államtól, amely igyekszik saját katonai erejét demonstrálva rendet teremteni. Miközben az Európai Unióba vágyó Törökországot nemcsak földrajzi elhelyezkedése, hanem még inkább az emberi jogok helyzete távolítja el az európai értékektől.

Törökország népessége folyamatosan gyarapszik, meghaladta a 85 millió főt. Az 1960-as statisztikákhoz képest az ország lakossága háromszorosára nőtt, csak az elmúlt három évtizedben Románia és Magyarország összlakosságával nőtt. Közel minden ötödik állampolgár a fővárosban, Isztambulban él, ami e nagy kiterjedésű ország számára mégiscsak Isztambul-központúságot jelent, ami a repülés korában könnyen meg is valósítható.

Ugyanakkor Törökország egy olyan nemzetállam, amelyben az ország lakosságának 25-30 százaléka kisebbség. A legszigorúbb becslések alapján is 20%-ot, más forrás szerint 17%-ot az ország keleti területein, valamint a nagyobb városokban élő kurdok tesznek ki. A 15 vagy 20 millió személyre tehető kurd kisebbség mellett mintegy másfél millió grúz, egymillió cserkesz (egy kaukázusi nép), közel egymillió azeri, valamint egyéb népcsoportok élnek az országban. Az örmények száma hetvenezer. (Megjegyezném, az örmény genocídium során volt olyan nagyváros, ahol az örmény áldozatok száma megközelítette ezt a létszámot.)

A múlt század hatvanas éveitől sok török állampolgár hagyta el országát a jobb megélhetés reményében. Legtöbben a munkaerőhiánnyal küzdő Németországban vendégmunkások, ott telepedtek le. Egy hivatalos felmérés szerint mintegy kétmillióan, de a valóságban ennek két-háromszorosáról van szó. Németországi török vendégmunkásokként emlegetjük őket, bár meglehet, akár felerészt kurdokról van szó. Nekünk, romániai magyaroknak sem esne, esik jól, ha Magyarországon vagy másutt román vendégmunkásokként emlegetnének, emlegetnek. A török (kurd) diaszpóra kiterjed továbbá Hollandia, Franciaország, Belgium, Ausztria, sőt Oroszország, vagy éppenséggel a tengeren túl (Amerikai Egyesült Államok, Kanada) egyes vidékeire is.