Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Pár nappal ezelőtt a mai Törökország területén található örmény történelmi emlékekről tartott előadást dr. Ábrám Zoltán professzor Örmények nyomában Kelet-Anatóliában címmel. A történelmi Örményországhoz tartozó területeken mára nagyon kevés örmény emlék maradt fenn. Az évszázadokig ott élő örmények többsége az 1915-ös örmény genocídium áldozata lett. A vetített képes előadás ebbe a titokzatos világba – amelynek jelen valósága csak árnyéka egy virágzó múltnak – nyújtott betekintést.
– Professzor úr, hogyan és milyen céllal jutott el Kelet-Anatóliába, és mi késztette arra, hogy az örmények nyomába eredjen?
– Egy Erasmus oktatói ösztöndíjat pályáztam meg a törökországi Van város egyetemén, és a programomat úgy szerveztem meg, hogy az oktatói hét előtti és utáni hétvégén egyéb helyszínekre is eljuthassak, mint Erzurum, Kars, Ani, valamint Dogubeyazit, Igdir. Közismert, hogy Örményország a világon elsőként tette államvallássá a kereszténységet 301-ben, és az akkori Armenia Magna területének nagy része, az örmény tengerként emlegetett Van-tó, az örmények szent hegye, az Ararát vagy éppenséggel a későbbi főváros, Ani ma Törökország keleti része. Az egykor virágzó örmény közösségek megszűntek, mára többnyire a pusztítást túlélő, megtűrt, vagy titokban még felfedezhető templomromok és díszített emlékkövek, kacskarok, netán a kövekbe vésett és még megmaradt keresztek nyomába lehet eredni. Helyenként az örmények nyomának a nyomába. Ezt tettem.
– Mit kell tudnunk erről a földrajzi területről, amely valamikor az örmény királyság része volt?
– Kis-Ázsia az emberiség kultúrtörténetének egy rendkívül gazdag helyszíne, hiszen a Kaukázus lábánál, az Ararát körül elhelyezkedő Örmény-felföldön számos nép és kultúrája találkozott az évezredek, évszázadok során. Ennek a földrajzi tájegységnek, amely valamikor Nagy-Örményország szívét adta, legnagyobb része napjainkban Törökország keleti része. Bonyolult és szerteágazó történelméhez tartozik, hogy közel háromezer éve itt jött létre a sokak által kevésbé ismert Urartui Királyság, amelynek Tuspa nevű fővárosa, annak hatalmas sziklákra épült erődítménye éppen a nagy kiterjedésű Van városának a külnegyedében fekszik, és látogatható. Az itt élő különböző törzsek összefonódásából jött létre az örmény nép. A királyság hosszú évszázadokon át, több szakaszban is virágkorát élte. Először még ellenállt az óperzsa és makedón hódításoknak. Később, Ani szeldzsuk elfoglalása után azonban a mongol, majd az iszlám térfoglalás végleg megpecsételte sorsát. Földrengések sújtotta területről lévén szó, a természeti katasztrófák is időnként vándorbotot adtak a szülőföldjüket elhagyni kényszerülők kezébe. Ráadásul a kereszténységüket megtartó örmények az oszmán, perzsa, cári orosz és később szovjet nagyhatalmak szorításában vészelték át az évszázadokat.
Az örmények hosszú történelmük során szétszórattak a nagyvilágban, és előfordult, hogy menekülniük kellett a szülőföldjükről. Hosszú ideig önálló Örményország sem létezett, az első világháború is csak a reményt hozta el. 1991-től létezik egy alig több mint hárommillió lakosú, viszonylag kis területű Örményország, amely nemrég a mintegy százhúszezer örmény által lakott Hegyi-Karabah tartományát is elveszítette.
Amikor napjainkban örmény nemzetről beszélünk, egy olyan különleges helyzetről kell szólnunk, miszerint a világon élő mintegy nyolcmillió örmény zöme nem az anyaországban él. Egy-egy milliónál nagyobb az oroszországi és az amerikai örmények létszáma, de negyedmillióan Franciaországban, száz-százezernél többen Grúziában, Iránban, Németországban élnek. Az egykori óhaza nagy részét magába foglaló Törökországban ma már csupán hatvanezerre tehető az örménység létszáma.
– Emlékezzünk meg az 1915-ös örmény népirtás áldozatairól is!
– Az örmények genocídiuma másfél millió áldozattal járt. Például a több mint száz évvel ezelőtti Erzurum mintegy negyvenezer lakosa esett áldozatul a népirtásnak, Van tartományban 55 ezer örményt gyilkoltak meg. Az első világháborút megelőző időben a mintegy ötvenezer lakosú Van városa harmincezer örménynek nyújtott otthont, megélhetést, családi és közösségi életet. 1915 után jelentősen megváltoztak a nemzetiségi viszonyok. Napjainkban a kiterjedt területen elhelyezkedő Van lakossága meghaladja az egymillió főt, de az örmények helyét nem a török többség vette át. A törökök kisebbségben vannak, a város és Kelet-Anatólia abszolút többségét a hazátlan kurd nép alkotja.
Bár az örmény népirtást csak a világ országainak kis hányada ismerte el, merte elismerni, ma már annál jóval több országban megemlékezéseket tartanak minden évben április 24-én vagy környékén. A Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület is azok közé tartozik, amelyek megadják a kegyeletet, nem feledik a múltat, de a jelenre tekintenek, és a jövőt tervezgetik. Amikor az örmény fővárosban, Jerevánban jártam, én magam is elhelyeztem az emlékezés virágait a népirtás áldozatainak állított emlékmű örökmécsesénél.
Törökország területén elképzelhetetlen bármiféle megemlékezés. Sőt, az örmény–török határ átjárhatatlan, Törökország még nem nyitott, bár már sikerült elérnie Hegyi-Karabah azeri elfoglalását. Ezért például a lezárt örmény–török határtól tucatnyi kilométerre a fővárosban, Jerevánban élő személy nem lépheti át a határt, hogy virágot helyezzen el esetlegesen kelet-anatóliai felmenője emlékére. Sőt, az Ararát hófödte bérceire is úgy tekint a fővárosi örmény ember, mint egy nosztalgikus álomra, hogy hátha egyszer eljuthat a hegy lábaihoz…
Kiváltságosnak érezhettem hát magam, hogy másfél napon át az Ararát sajátos alakot öltő csúcsaiban gyönyörködhettem, és eljuthattam a bibliai leírás szerinti Noé bárkája turisztikailag megjelenített helyszínére, amely egyébként az iráni határtól legfeljebb két kilométerre található.
– Létezik-e valamilyen emlékhely, emlékjel? Egyáltalán milyen örmény emlékek maradtak meg? Mi az, ami látogatható?
– Az örmény múltra utaló legtöbb helyszínnek ma már nincs nyoma, legfeljebb emlékezete. Az is előfordul, hogy a nyomot keresni kell. Szerencsés esetben a kövek között felbukkanhat egy-egy örmény kereszt. Az is előfordul, bár ritkaságszámba megy, hogy az egykori temető sírkövei, a kacskarok álló vagy akár ledöntött állapotban megtekinthetők. De zömében eltűntek az egykori házak, templomok, temetők. Lehetőleg minden. A köveket elhordták, meggyalázták, földbe döngették. Ott-tartózkodásom alatt talán a legszívbemarkolóbb élményem az volt, amikor „megtaláltam az emberem”, és megfizettem egy öregembert, hogy a dombok között elvezessen a karsi örmény temető néhány, még fellelhető, kőbe zárt emlékéhez. Megdöbbentő érzés volt.
Napjainkban a leglátogatottabb „örmény emlékhely” egész Kelet-Anatóliában a Van-tavon található Akdamar-sziget (örményül Akhtamar) és annak kívül-belül csodálatosan díszített örmény templomromja. Ez a legfőbb turisztikai nevezetesség a környéken, ami a legnagyobb reklámot kapja molinókon, hűtőmágneseken és kulcstartókon egyaránt. A hajóval megközelített szigeten a 10. században épült a Szent Kereszt-templom, melynek falait kígyók, oroszlánok, gazellák, illetve bibliai alakok nagyszerű domborművei borítják. A templom mögött örmény temető, valamint az egykori szerzetesrendi épületek romjai vannak. A valósághoz tartozik, hogy 1915-ben a szigeten élő szerzeteseket egytől egyig meggyilkolták az örmény népirtást kieszközlő ifjútörök mozgalom szolgái. Meg az is, hogy 1951-ben az államhatalom elhatározta az amúgy is vandál kezek által megrongált templom lebontását, amely csak török értelmiségiek közbenjárására menekült meg a teljes pusztulástól. Hogy aztán fél évszázaddal később a törökországi kulturális minisztérium támogatásával restaurálják, egy ellentmondásos helyreállítási programon menjen keresztül, és tetemes nyereséget hozó, a környék legfőbb turisztikai látványossága váljon belőle. Micsoda kontrasztok! És micsoda szemfényvesztés!
Amúgy az örmények „tengere”, szent tava, a Van-tó körül még számos kolostor épült a 9–11. században. A megmaradtak közül egyesek láthatatlanná válva víz alá kerültek, mások magukon hordják az egykori barbár atrocitások és kiszolgáltatottság nyomait.
– A középkori örmény főváros, Ani ma romokban hever. Mi volt a benyomása, amikor eljutott oda?
– Ezer évvel ezelőtt, amikor Szent István királyunk megteremtette a keresztény Magyarországot, „az 1001 templom és a 40 kapu városának” nevezett Ani a selyemút mentén, kereskedelmi útvonalakon állt. Számos vallási épülete, palotái és erődítménye a világ technikailag és művészi szempontból legfejlettebb épületei közé tartoztak. Fénykorában száz-kétszázezer lakosa volt, ami azt jelentette, hogy Konstantinápoly, Bagdad és Kairó riválisai közé tartozott. Az egykor pompájáról híres Ani már évszázadok óta elhagyatottan áll, 2016 óta világörökségi helyszín. Az indoklás szerint egy „ritka település” számos különböző stílusú örmény templommal, amely stílusokat a 4–8. századokban fejlesztették ki. Mindezt a helyszínen átélni és megtapasztalni egyszerre mesebeli, monumentális és őskeresztény.
Amúgy az erdélyi örmények eredetével és letelepedésével kapcsolatosan elmondható, hogy a 19. századra elmagyarosodott erdélyi örmények identitása két szimbólumra épült: az Aniból származás legendájára és erdélyi megtelepedésük fejedelmi kiváltságára. Az örmények középkori fővárosa, Ani történelme örökre beíródott a történelemkönyvekbe, lakóinak és leszármazottaiknak az élete továbbgyűrűzött az évszázadok során. Talán éppen Erdélybe.
– Törökország egy rendkívül népes kurd kisebbséggel rendelkezik. A kurdok hol élnek, és milyen közösségeket alkotnak?
– A legnagyobb számban, becslések szerint húszmillióan Törökországban, továbbá összesen még közel annyian Szíriában, Iránban és Irakban élő kurd közösség a világ legnagyobb etnikuma, amelynek nincs saját országa. Erőfeszítéseik ellenére a török kormány nem hajlandó autonómiát adni a népcsoportnak, ezért többször a hegyvidéki fegyveres felkelés korántsem emberbaráti eszközeihez fordultak. Jelenleg nyugalom honol a vidéken, enyhülés tapasztalható, de a szétlőtt házak romjai és a golyónyomok nem tűntek el.
Van egy szólás, miszerint a hontalan „kurdoknak nincsenek barátaik, csak a hegyek”. Bár egyedi kultúrájuk és nyelvük ellenére soha nem tudtak saját államot alapítani, az arab és török nacionalizmus nyomulása ellenére napjainkig megőrizték identitásukat.
– Hozzánk viszonyítva milyenek a kisebbségi jogaik?
– Összehasonlíthatatlanok. Ugyanis nincsenek jogai a Törökországban élő sok millió kurdnak. Az emberi jogok biztosításának még a látszata sem adott. Az oktatás kizárólagosan törökül zajlik mindenhol, a kurd nyelv nem használt az általuk többségében lakott települések közigazgatásában, a kétnyelvűség teljesen ismeretlen fogalom. Manapság is hatalmas nyomás nehezedik az esetlegesen megtűrt és állami befolyás alatt tartott kurd médiára, kulturális és nyelvi intézményekre.
A diszkrimináció mindennapi gyakorlat, a kurdok nehezebben kapnak bizonyos beosztásokat. A török demokrácia úgy működik, hogy a többség megválasztja a kurd nemzetiségű polgármestert, majd nem sokkal utána az államhatalom – valamilyen indokot találva – leváltja, és a számára megfelelőbb személyre cseréli.
– Professzor úr, köszönjük a beszámolót és a tájékoztatást!
– Mivel kiváltságos módon sikerült személyesen meglátogatnom számos helyszínt, ahol hiteles információkkal, benyomásokkal, képi anyagokkal gazdagodtam, a jövőben is szívesen tartok előadást olyan közösségeknek, amelyek ezt igénylik.