Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Lassan ez a szó is beépül a nyelvbe, mint annyi más jövevény. Egyelőre így írjuk, és valószínűleg ez így is marad. Történtek már magyarítások más – szerencsésebb, illetve szerencsétlenebb – esetekben, például a kompjúter, amit így leírva már röhejes használni. Szerencsére arra van megfelelő, a tárgyat helyesen feltüntető szavunk (lévén nagy részben magyar találmány is): számítógép. De az online-ra nincsen. Ha úgy írjuk, onlájn, megint hülyének tűnünk. Magyar megfelelője nincs. Körül lehetne írni hosszú, összetett mondatokban, eltolhatnánk a rádiózás felé, mint az éterben például, avagy mondhatnánk: az interneten keresztül működő, drót nélküli kapcsolatban álló, és hasonlók, de egyik sem fedné az angol szó tömör célratörőségét. Online – ez lett az egyik leggyakrabban leírt szavunk, és ezt akárcsak egy évvel ezelőtt sem gondoltuk volna. De a vírus okozta helyzet rákényszerített, hiszen nem lehet minden egyes alkalommal szinonimákat találni valamire, ami egy hírben is legalább kétszer fordul elő. Egyaránt takar virtuális kapcsolatot, virtuális megjelenítést és virtuális valóságot.
Mi, akik az X generáció legkésőbbi és az Y generáció legkorábbi nemzedékéhez tartozunk (beleértve a kommunizmus miatti sajnálatos technológiai éréskésést), gyerekkorunkban még csak a tárcsás telefont, a Szokol rádiót és a Diamant tévét ismertük, kamaszkorunkban jutottunk hozzá az első, akkor még megvetett mobiltelefonokhoz, Commodore XT-n tanultunk DOS-ban programozni a Bolyaiban, eufóriát okozott a délutáni Solitaire, Stunts és Prince of Persia az otthoni Pentium I-en, és elmúltunk húszévesek, amikor rendszeresítették az internetet, nem vagyunk járatlanok a számítástechnika világában. Amelyet megtanultunk, amely hozzánk nőtt, ránk ragadt az elmúlt évtizedekben, és emiatt jók vagyunk benne. De nem születtünk bele. Nem tablettel játszottunk, hanem labdával, nem virtuális cukorkákat ettünk, hanem földigilisztát. És mivel egy eltanult, nem pedig abba született technológiai kultúráról van szó, egyes részei számunkra is idegenek. Mint az online. Mivel „csak” megtanultuk, volt mellette rendes, fizikai életünk is, imádtuk, imádjuk a játékokat, a netet, az azonnali, hatalmas információáradatot, de mellette – fő helyen – ott a család, a barátok, az utazások, a természet, a kirándulások, a bulik, a hobbik, felvállalt életformák. Az online mindennek ellentéte. Az online lehet áldás és lehet átok. Az online áldás, amikor karantén van, veszélyhelyzet van, vírus van, és nem lehet kimozdulni otthonról. Áldás, mert kapcsolatokat ápolhatunk, dolgozhatunk, vásárolhatunk, követhetjük a történelem történéseit, virtuális ablakon keresztül nézhetjük a való (?) világot. Elképzelhetetlen mértékben megkönnyíti az életünket. És átok is, mert általa megszűnik a közelség, az emberek közötti kapcsolat, a humánum, a társas érintkezés. Kettősségét az online előadások bizonyítják a leginkább: nagyszerű, mert a színházak továbbra is játszhatnak, dolgozhatnak, a kultúra nem dől önnön, de kívülről megtámasztott kardjába. És átok is: vajon mekkora érzés lehet egy színházi színész számára a kamerának játszani…?!
Az online idejét éljük, amely a jelenlegi helyzetben a lehető legtökéletesebb megoldás hétköznapjaink gondjaira. A kérdés csupán az, hogy ha elvonul a fejünk fölött lebegő veszély, visszatérünk-e a mindennapokhoz, vagy maradunk a virtuális valóságok komfortzónájában?