Örök szerelem

Kovács (Killár) Katalin és Kovács Levente, a Művészeti Egyetem nyugalmazott színészpedagógus professzorainak otthonában egy májusi délelőtt életükről, pályájukról beszélgettünk.

Gyümölcsfák alatt hintaszék, féltékenységtől csaholó, majd szelíden fülelő kutyák óvó tekintete, madárfütty a rácsos ablakú ház zárt udvarán. A díszlet alapján a békesség, a megnyugvás szigete ez a pergő, pezsgő egyetemi, színházi világ után. Kovács (Killár) Katalin és Kovács Levente, a Művészeti Egyetem nyugalmazott színészpedagógus professzorainak otthonában egy májusi délelőtt életükről, pályájukról beszélgetünk.

– Tudom, hogy Kolozsváron nőttél fel, s azt is, hogy ezekről az évekről szívesen beszélsz – biztatom Kovács Katit, akit egyetemi hallgatóként láttam először játszani.

– A kolozsvári vasutasnegyed Gépész utcájában nagyon szép és boldog gyermekkorom volt. Olyan családi körülmények között és olyan helyszínen nőttem fel, ami örök élmény maradt, s ahova mindig visszavágytam. Azért is örülök ennek a lakásnak, mert egy olyan burok számomra, ami a gyermekkori helyszínekhez kapcsolódik.

– Hogyan csírázott ki benned a színház iránti érdeklődés, saját elhatározásra vagy valakinek a biztatására?

– Nagyon korán kezdtem szavalni, s az első furcsa érzület még a Brassaiban egy magyarórán futott át rajtam, amikor elmondtam a házi feladatra kapott József Attila-verset. Valami olyan hatás ért akkor, ami már egészen biztosan jelezte az elhivatottságot. Az első „verset” pedig akkor „faragtam”, mielőtt még írni tanultam volna.

– Ezek után kézenfekvő lett volna a magyar szak, ami ott volt Kolozsváron; miért nem azt választottad?

– Volt egy csodálatos tanárnőm a középiskolában, aki azt tanácsolta, hogy nem nekem való az újságírás, mivel arra hajlottam volna. Inkább tolmácsoljam azt, amit mások megírtak, ha elhivatottságot érzek hozzá – biztatott.

– Ennek előzményei is voltak – szól közbe Kovács Levente, s úgy terelődik a szó a Stúdió elnevezésű amatőr színjátszó csoportra.

– Bisztrai Mária és Horváth Béla vezette a városi Kultúrpalotában, s valójában a kolozsvári színház kihelyezett tájolóegységeként működött. Korkedvezménnyel, 14 évesen kerültem a csoportba, amellyel bejártuk a környéket irodalmi és színházi előadásainkkal – egészíti ki Kati.

– Mellesleg így ismertem meg. Érettségi előtt álló diáklány volt, amikor eljöttek Vásárhelyre Az arany emberrel. A Stúdió színházban léptek fel, s Kati Tereza mama szerepét alakította. Előadás után Tompa Miklós magához hívta és azt mondta, hogy el kellene jönnie a színművészeti főiskolára. Ravasz kis arca volt, a szeme se állt jól – emlékezik nevetve Kovács Levente.

Aztán Kati veszi át a szót és elmondja, hogy két éven át párhuzamosan járt a Stúdió 51 színjátszó csoportba is, amelynek Cselényi László és H. Szabó Gyula mellett alapító tagja volt. Önképzőköri múltja a Gaál Gábor irodalmi körben kezdődött, s a 17 évesen felolvasott verseiből néhány az első verseskötetébe (Szürke szivárvány) is bekerült.

– Hogy indult Kovács Levente Vásárhelyről Kolozsvár felé? Hol kezdődött az út?

– 10 éves koromban írtam az első színdarabot, amit megrendeztem, s eljátsztam a főszerepet is. Pionírfeladat volt, társadalmi munka. Később a Bolyaiban humoreszkeket, paródiákat írogattam, amelyekkel lyukas órákon az osztálytársaimat szórakoztattam. Kilencedikes koromban egy iskolai kabarét írtam, s meg is rendeztem. Ilyen előzmények után Kolozsváron, az egyetemi színpadon Szabó József csoportjában léptem fel két főszerepben, s 1961 májusában színpadra állítottam Csehov Leánykérés című egyfelvonásosát, amit a Diákház Farkas utcai, ezer férőhelyes termében adtunk elő, s az egyetem házi fesztiválján díjazták az előadást. Akkor történt a végleges „elzüllésem”.

– Miközben magyar szakos hallgató voltál.

– Igen és szinte „legendás” a történet, ahogy később a színházi pályára kerültem. Bár végzősként jó állásajánlatokat kaptam, 1961 őszén végül is a mezőcsávási iskolába helyeztek, ahol a magyar, történelem, orosz és torna mellett mezőgazdasági alapismereteket kellett tanítanom. Mivel a repcéről szólt az első lecke, arra kértem a tanítványaimat, hogy hozzanak egy példányt. A kicsinyítő képző alapján azt hittem, hogy valami aprócska növény lehet. Hétfőn reggel szülőkből álló kisebb csődület várt az iskola előtt, s az osztály egy erdőhöz hasonlított, mivel minden gyermek egy kétméteres repcét tartott a kezében. A mezőgazdasági ismeretek oktatásától, amihez egyáltalán nem értettem, hamar megszabadultam. Egy nap Kozma Bélával, a Bolyai Farkas középiskola igazgatójával találkoztam, aki felajánlott egy megüresedett magyar katedrát. Ha egy erős színjátszó csoportot szervezek, akkor nem kell osztályfőnöki füzetet vezetnem, ígérte. Két év alatt közel húsz darabot adtunk elő, hat egész estét betöltő előadás készült el. Szabó Lajos, Kovács György és Tompa Miklós egy házi fesztivál zsűrijében figyelt fel rám és meghívtak gyakornoknak a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. 1963-tól elég nagy ugrásokkal jártam végig az egyetemi „szamárlétrát”: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, professzor, majd doktorátusvezető egyetemi tanár lettem.

– A Székely Színház történetéről szól a disszertációd. Érdekes, tanulságos könyv lett.

– Számomra a Madách&Harag Marosvásárhelyen a legkedvesebb, mivel rendezői pályám a Tragédia 1975-ös bemutatója után teljesedett ki. Az erről szóló könyv 2003-ban jelent meg.

– Abból, hogy magyar szakot végeztél, milyen előnyöd és hátrányod származott a főiskolán?

– Hamar kiderült, hogy szükség van egy irodalmat ismerő és könnyen fogalmazó emberre a munkatervek, jegyzőkönyvek megírásához. Egy alkalommal pártellenőrzést jelentettek be, s az előző évről nem volt írott dokumentum. Három nap alatt készítettem el a munkatervet és 12 tanszéki ülés jegyzőkönyvét a hozzászólásokkal együtt, amiről az ellenőrök elismerően nyilatkoztak. Az irodalmi és világirodalmi műveltségemre mindig szükség volt. Az előnyök mellett ezen a nagyon gyakorlati pályán sokszor a szememre vetették, hogy aki nem szagolta meg a színpadi masztix (ragasztó) szagát, az ne nagyon ugráljon.

Hamar elkezdtem rendezni, s a távozó Harag György átadta nekem a harmadéves osztályt. Év végére elkészült Gorkij Az utolsók című darabjának két felvonása. Ettől kezdve egyre jobban elfogadták az én filológusi különállásomat. 30 éven át írtam a Stúdió Színház műsorfüzeteit különböző álnevek alatt.

– Mit tanítottál a főiskolán?

– Drámai gyakorlatot, színpadi beszédet, filmtörténetet, dramaturgiát, magyar színháztörténetet, improvizációt s a színpadi folyamatok elemzése nevű különleges tantárgyat, szakdidaktikát és tartottam pedagógiai gyakorlatot. Éneket és táncot nem tanítottam soha.

– Hány előadást rendeztél?

– 150 körül van a számuk.

– Van-e olyan, ami a többinél mélyebb nyomot hagyott benned?

– Az egyik első jelentős és polémiát kiváltó előadás Brechtnek az Egy fő az egy fő című darabja volt 1977-ben.

– A polémia oka?

– Feljelentették. Nem kellő komolysággal ítéli el az imperializmust és fasizmust, írta Hajdú Győző egy cikkben. A Hétben Bodor Pál, Szász János és Kacsír Mária védett meg. A tévé magyar adása felvételt készített az előadásról, s a közönség előtt bizonyították be, hogy nem vagyok fasiszta áruló. Ez a vád többször visszatért a pályám során, fel-feljelentettek, be-betiltottak egy-két darabot, amelyekben a horthyista idők iránti nosztalgiát vélték felfedezni.

A főiskolán a Káin és Ábel hozta a legnagyobb szakmai sikert (1979), az 1980-as sepsiszentgyörgyi színházi kollokviumon két díjat nyertünk vele. Lehetetlen, hogy ne említsem a Lila ákácot (1981), ami 186 előadást ért meg. Az Emlékek kávéházával (1983) és a Kakukk Marcival (1984) közösen egy trilógiát alkotott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Együttesen közel ötszázszor adták elő.

– Nagyszínházi rendezéseid mellett visszhangos sikere volt a marosvásárhelyi egyetemi központ diákházának színjátszó csoportjával végzett munkádnak is (Luzitán szörny, Szentivánéji álom, Tiszta földet kollázs, Mahagonny).

Bár hosszasan beszélhetnénk rendezői, professzori, doktorátusvezetői pályádról, kanyarodjunk vissza arra, hogy hogyan ismerkedtetek meg.

– 1970 augusztusában úgy főbe vágtam szegényt Katit, hogy nekiesett a falnak. A felvételi vizsga közben az ajtó mögött hallgatózott. Én elindultam a következő diákot hívni, s ahogy lendületesen kinyitottam az ajtót, Kovács Kati nekirepült a falnak.

– Úgy felragadtam rá, mint a rajzfilmeken – emlékezik vissza Kati, aki a sikeres felvételi vizsga után a versírást az egyetemen is folytatta a Thália diáklapban, amit egy idő után közösen szerkesztettek.

– 1974 márciusában vettem feleségül Katit. Évfolyamelsőként Kolozsvárra helyezték, de joga volt választani is, s így Marosvásárhelyen maradt.

– Nem bántad meg? – kérdezem.

– Nem – mondja határozottan, majd hozzáteszi: akkor már család voltunk, a Levente kisfiát neveltem, akit négyévesen ismertem meg.

– Olyan szépen indult a karriered, előttem vagy, ahogy Ziliát játszod A néma leventében. Mire emlékszel vissza szívesen?

– A marosvásárhelyi színháznál az első szerepet Az ember tragédiájában kaptam, utána beugrások is következtek. Egyébként furcsa alkatú színész voltam. Soha nem vágytam különösebb szerepekre, mivel a diákszínjátszásban megtanulja az ember, hogy egyfajta szolgálatot végez, ezért a kicsi szerep is egyenértékű a főszereppel. Amikor Desdemonát alakítottam a színházban, kikértem a Légy jó mindhalálig című darabból a cipőkenőcsöt megkóstoló Csicsó szerepét, amire napokig még statiszta sem akadt. Szegény Hunyadi András, aki a darabot rendezte, nagyon haragudott, de én szívesen vállaltam mind a két szerepet. Statisztáltam egy nagyon sikeres Florentin szalmakalap előadásban, s játsztam a Szicíliai védelem főszerepét.

– Hogyan szakadt meg ez a sorozat?

– 1978-ban Bernard Shaw Barbara őrnagy című darabjában Sarah alakítására készültem. Amikor fésültek az öltözőben (1978-ban volt), egyszer azt éreztem, hogy nem jön ki hang a torkomon. Hosszú ideig próbálták az okot kideríteni, sok orvosnál megfordultam már, amikor egy röntgenfelvétel alapján megállapították, hogy rákos daganat van a torkomban, ami befogta a hangszálamat is. A kolozsvári onkológiai klinikán műtöttek, s a sebész közölte, hogy a színészkedésnek vége.

– Hogy élted meg, hogy sikerült feldolgozni?

– Az első reakcióm drámai volt, mivel akkoriban nem tudtam színpad nélkül elképzelni az életemet, de három nap elteltével megbékültem vele, mert az óriási ijedtség és stressz után a gyógyulás és a felépülés volt az elsődleges szempont. Februárban operáltak, s ősztől már tanítottam a színművészeti főiskolán.

– Milyen élményt jelentett a hallgatókkal foglalkozni?

– A színészmesterség mellett tanítottam improvizációt, beszédet alap és mesterfokon, prozódiát, maszkot, s pedagógiai gyakorlatot vezettem. Nagyon szerettem tanítani, s az igazi munkát a frusztrált, görcsös hallgatókkal való foglalkozás jelentette számomra, akiket fel kellett oldani, az önbizalmukat felépíteni egyénre szabott pedagógiával.

– Kovács Katalin nevéhez fűződik a személyiségfejlesztő improvizáció tudományos kidolgozása, amiről könyvet is írtál.

– A Népújságban olvastam az Erdélyi Tankönyvtanács pályázati felhívását magyar nyelvű felsőoktatási tankönyv írására. Arra gondoltam, hogy összeszerkesztem a kockás füzetekben az évek során felgyűlt anyagot s kísérleteim eredményét. Az első kötet sikerén felbuzdulva készült el a doktori disszertációm, amit Bukarestben román nyelven védtem meg. A Játék, improvizáció, színészet című negyedik könyvem (2006) azt a folyamatot jelzi, ahogy a játékkal a személyiség, az improvizációval a fantázia fejlődik, a kettő találkozásával pedig a karakter formálódik.

A beszélgetés során szó esik még Kovács Kati rádiós élményeiről is, hisz harminc éven át hallottuk a hangját a Marosvásárhelyi Rádióban, s arról is, hogy húsz éven át volt a Román Televízió magyar nyelvű adásának a bemondója. A versek pedig végigkísérték az életét, ösztönösen szakadtak ki, s az írószer mindig ott volt az éjjeliszekrényen is, hogy a születés pillanatában rögzíthesse. Mostanában az foglalkoztatja, hogy segítőként tegye hasznossá magát. A műtétek után tapasztalta meg: különleges képessége van arra, hogy megvigasztaljon, lelket öntsön azokba, akik nem tudják feldolgozni a betegségüket.

Kovács Levente tanár úr pedig továbbra is doktorátust vezet, s az unoka szerezte örömök mellett mindkettőjükben tovább él az örök szerelem a színház iránt, amit most már a másik, kényelmesebb oldalról szemlélhetnek.