2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az ember tragédiája

Madách Imrének (Alsósztregova, 1823. január 20. – Alsósztregova, 1864. október 5.) az 1200-as évekig visszavezethető ősei történelmi nevezetességük révén Balassi Bálint felmenőihez hasonlíthatóak (Czeizel Endre). A kis Emők (a későbbi író családi beceneve) koraérett gyermek volt; ötévesen nemcsak magyarul, de franciául is írt és olvasott, nyolcéves korában a hatosztályos gimnázium első évének anyagából vizsgázott le sikeresen, húszévesen végzett ügyvéd volt. Tizenhét és huszonkét éves kora között kereken egy tucat drámát írt; ez a „teljesítmény” a világirodalom összes szerzőjét tekintve is ritkaságszámba megy – csak Lope de Vega és Voltaire előzte meg Madáchot e téren. 


Zörgő csontú kórvitéz 

Fő műve, Az ember tragédiája mellett Madách több kiváló drámát alkotott. A Civilizátor (1855) a Bach-korszak maró szatírája, Széchenyi Ein Blickjéhez mérhető. A Mózes (1862) a titáni hős, vagyis a „nagy ember” és a gyarló átlagemberek, azaz a „hitvány tömeg” egymásra találásának reménykedő végkicsengésű drámája, amelyben a zsidó történet mögött magyar sorskérdések rejlenek. A szerző a szabadságtól való megfosztottság demoralizáló állapotát, illetve a szabadelvűség kételyeit egyaránt a jobb jövő vágyával és indulatával „írja felül”. 

A magát „zörgő csontú kórvitéznek” gúnyoló lángelmének kamaszkorától torokfájásai, ízületi bántalmai és szívpanaszai voltak. A tüszős-gennyes mandulagyulladások az akkor még nem létező antibiotikumkezelés híján leginkább a szív belhártyáját, az ízületeket és a vesét károsították. Madáchnak aortatágulata volt; ezzel kapcsolatosan írja: 

 „Tán azért

 Áll meg szívem verése, hogy nyugodtan, 

 Mint Isten, alkothassak színvilágot, 

 A gyöngyöt megteremtsem, mint csiga, 

 Melynek fényében elvész életem…” (Bizonyára a kagylóra gondolt, amikor a csigát leírta)

 Magánélete tragikusan alakult 

A kanyarót gyermekkorában megúszta, de 1864 nyarán újra elkapta; és ez a szívelégtelenséggel súlyosbított kanyaró okozta az író korai halálát. Madách magánélete tragikusan alakult. Atyját kora gyermekkorában elvesztette, felnőtt férfikorát beárnyékolta az édesanyja és felesége közötti viszály. A szabadságharc és az abból kifejlő események és körülmények súlyosan sújtották nővérét és nővére családját, öccseit és őt magát. Tevékeny volt a Nógrád megyei nemzetőrtoborzásban és felfegyverzésben, majd elítélt honvédeket és fegyvereket rejtegetett Alsósztregován és Csesztvén. Kastélyában bújtatta Rákóczy János huszárőrnagyot is, Kossuth szárnysegédjét, akit in effigie 1852-ben felakasztottak. Amikor elárulták a huszárőrnagyot és rejtegetőjét, az őrnagy sikeresen továbbmenekült, Madáchot viszont azonnal bebörtönözték, meg is botozták. Nyolc hónapig ült börtönben, további nyolc hónapig rendőri felügyelet alatt volt otthonától távol. Eközben házassága tönkrement. Felmentő ítéletet csak 1854-ben kapott, 1857-ig állt rendőri megfigyelés alatt. 

„Madách egész élete reménytelen harc magányba húzó természete és világba űző nagy ambíciói között. Az ember egyéniség és egyben társas volta őt is felőrölte, mint hősét, Ádámot” (Szerb Antal). Egyén és közösség, idealizmus (Ádám) és realizmus (Lucifer) feloldhatatlan dilemmáját éppen az életösztönt, az életlendületet képviselő női princípium (Éva) oldja fel; minden történelmi és társadalmi berendezkedés elmúlik, minden eszme elbukik, de az élet élni akar és bízva bízik. 

Az ember tragédiáját 

tizenhárom hónap alatt írta (1859 februárjától 1860 márciusáig). A címadáshoz hozzátartozik egy apró, „békebéli”, kedves-mulatságos epizód Madách életéből. Madách jó barátjával, Szontágh Pállal csónakázott a vanyarci tavon, a csónakból kiszálltában Madách összesározta fehér vászonnadrágját. Bosszankodására barátja tréfásan megjegyezte: „Lám, az ember tragédiája!” Ekkor a drámaköltő elbeszélte barátjának, hogy éppen miféle írásművön dolgozik, s hogy milyen munkájához illő címet talált ki számára. Hiszen addig éppen Lucifer munkacímen készítette Az ember tragédiáját. 

Érdekes és nem is véletlen, hogy Erdélyi János kritikus pontosan Lucifer jelenlétének szerinte „aránytalan sűrűségét” kifogásolta a drámai költeményben, azt, hogy a tagadás szelleme uralja a cselekményt. Erdélyi kritikáját persze megelőzte a barát, Szontágh Pál támogató gesztusa: elküldte Madách kész munkáját Arany Jánoshoz. Arany János sokáig „ült” a művön. Első olvasatra talán még ő sem fogta fel, hogy mekkora remekművet „fektet”. Aztán szerencsére Arany felismerte Madách művének zsenialitását, és „bársonyos” kézzel, többnyire csak a szöveg nyelvi „felszínén” elkövetett javításaival 1862. január 16-án megjelenhetett Az ember tragédiája. Színpadra először Paulay Ede állította 1883-ban. 

Emberi sorskérdések 

Az ember tragédiája nemzeti klasszicizmusunk utolsó nagy állomása, a 19. századi magyar szabadságmozgalom szellemi dimenzióinak végső konklúziója. Ugyanakkor Madách az egész emberi „fajzat” sorskérdéseit taglalja:

 Megy-é előbbre majdan fajzatom, 

 Nemesedvén, hogy trónodhoz közelgjen, 

 Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad, 

 S a körből, melyben jár, nem bír kitörni? (15. szín)

Egyéniség és közösség szembenállása

Formáját és tárgyát tekintve két hosszú nyugati irodalmi vonal találkozik össze benne: a drámai költemény és a történetfilozófiai irodalom. Az ember tragédiája a világirodalom egyedülállóan mély, jövőbe látó, egyszerre filozofikus, drámai és költői emberiségtörténete. Realitásérzékével és sűrítettségével mintha Arany Buda halálához és Toldi szerelméhez hasonlóan a 19. század második felének nagy magyar regényét pótolná. Eszmények és kételyek, látszat és valóság, élet és halál meg-megújuló fórumain játszódik. A hegeli szabadság- és történelemfelfogás hármas, triadikus szerkezetéből indul ki, ahol tézisre antitézis, majd szintézis következik. De Madách a hegeli kiindulással a hegeli eszme cáfolatát is megalkotja, hiszen ő nem a romantikus optimizmus, hanem kiábrándult kor gyermeke. Történetfilozófiájának van egy Hegeltől független tengelye, amely egyre korszerűbbé válik manapság világszerte: az egyéniség és a közösség megoldhatatlan szembenállásának problémája. 

Lucifer újra veszít

A bibliai bűnbeesés miatt az édenből kitaszított emberpár a történelembe lép, és ott egyfajta örök érvénnyel jelen van. Küzd, izzad, vére csordul, robotol, uralkodik, szeret, irtózik, fél, győz, legyőzetik, meghal és új alakban mindegyre feltámad. Ádám és Éva nem fejlődik különösebben, de minduntalan új élethelyzetekbe kerül, ezáltal mégis alakul, története van, állandóan válságos helyzeteket él át, de minden egyes krízisből új alakot öltve folytatódik. Lucifer Ádámmal és Évával szemben változatlan, önazonos, mondhatni egészséges… csakhogy a lázadó és elbukott angyal mániásan manipulál, csak nyerni akar. Megdöbbentően? Vagy érthetően? – mindenesetre bosszantóan virulens Lucifer lázadó, tagadó és pusztítóan cinikus jelenléte a műben, végig a tizenöt színen: a keretszíneken, a történeti (a múltban játszódó) színeken és a látomásos (jövőt mutató) színeken át. Lucifer végül, akárcsak a bibliai, avagy dráma előtti időben bukott angyalként újra veszít. Elveszíti az immár szülőpárrá váló Ádám és Éva feletti hatalmát. 

Groteszk bábjáték 

Madách csodálatos remekművét itt és most nem kísérelhetjük meg alaposan elemezni, de emeljünk ki három orvosi szempontból is jól értelmezhető részletet. A londoni színben (11. szín) a Tower előtti piacon Madách bábjátékossal játszatja újra a bűnbeesés történetét. A groteszk bábjáték, a „dráma a drámában” megbotránkoztatja Ádámot, ízetlen tréfának nevezi azt. Lucifer, aki éppen az értékek relativizálásának ördögi mestere, így győzködi Ádámot a(z esztétikai) torz diadaláról: 

 Ízetlen tréfa? […] 

 S ki mondja meg, kinek van igaza, 

 Azoknak-é, kik az életbe lépnek

 Az ébredő erő önérzetével, 

 Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép? 

(11. szín)

Az összhangra törekvés jegyében, vagy akár józan paraszti ésszel, Ádám ezt válaszolja: „A torz az éppen, mit nem tűrhetek”. Lucifer egyrészt a teremtéselvű, másrészt az evolucionista gondolkodásmódot ütköztetve vitatkozik tovább, ám elárulja magát. Azt, hogy mennyire beteges az ízlése. És azt, hogy előbb el kell fogadnia létezőnek azt, amit azután megtagadhat: 

 Én éppen a torzban gyönyörködöm, 

 Az emberarcra egy majomvonás,

 A nagyszerű után egy sárdobás. (11. szín)

 Negatív utópia

A híres falanszterszín (12. szín) rémisztő negatív utópia egy jövőről, melyben mindent túlszabályoznak, melyben a szabadságnak töredékét sem élvezhetik a gondolkodni már nem hajló, robottá tett, egyéniségüktől megfosztott emberek. A Föld globális lehűlésével (Helmholtz hőhalálelmélete) szembeszálló tudományos terv az emberiség megmaradására, az utópista szocializmus (Saint-Simon, Owen 

és Fourier elmélete) egyenvilága kiirtja a szellem szabadságát, a szenvedélyt, a tehetséget: Michelangelo széklábat farag, Luther kazánt fűt, Cassius civakodást, verekedést szít… Tudományos alapon elszakítják a férfit a szeretett nőtől és fordítva, a nőt a társul és gyermekei apjául választott férfitól. Orvos tudósok az előre tervezés és a haszonelvűség érdekében (Bentham, Stuart Mill) a maguk tervei alapján „pároztatják” a nemző- és fogamzóképes „egyedeket”. A kisgyermekeket alkatuk és fejformájuk szerint külön kasztokba osztályozva választják el szoptatásra tovább mellettük nem kellő „szükségtelen” anyjuktól! Amikor Éva gyermekét „eltépik kebléről”, Éva a történelem mostoha korszakaiban élő összes anya nevében tiltakozik: 

 Oh, gyermekem! Hisz’ én tápláltalak

 Szívem vérével. – Hol van az erő, 

 Mely e szent kapcsot elszakítni bírja? 

 Lemondjak-é hát rólad mindörökre, 

 Hogy elvessz a tömegben, és szemem 

 Fürkésző gonddal hasztalan keressen

 A száz egyenlő idegen között? (12. szín) 

Erre Ádám jelentkezik, hogy a kétségbeesett anyának kirendelendő új pár ő legyen. A Falanszter szín Tudósa elutasítja őt, mondván, hogy: 

 Rajongó férfi és idegbeteg nő:

 Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár. (12. szín)

Minden szörnyűség és szakadék fölött az édent elvesztett első emberpár küzdelme mégsem hiábavaló, hiszen új élet fogant szerelmükből, és az új élet megtartása, támogatása oly világos cél, hogy el nem homályosítják azt Lucifer spekulációi. A zárószínben, ismét Isten előtt, Ádám ugyan megkérdőjelezi a gyermekáldás értelmét, de ebbéli kételyét már az anyaságig eljutott, boldog és hálatelt Éva oldja fel – így lesz a két félből egész –, mondván, hogy ha tán bűn és nyomor ragadja magához (első) gyermeküket, s „ha úgy akarja Isten, majd fogamzik más ember”...

A világ összes nyelvére lefordították 

Madách egyetemes emberiség- és világlátomása időszerű és sürgető kérdéseket tesz fel olvasóinak. Nem véletlen, hogy a világ összes nyelvére, még latinra és az eszperantó nyelvre is lefordították Az ember tragédiáját. Hogyan lehetne a különböző fázisait élő, alkotója nélkül is szüntelenül forgó világ számtalan egymás ellen törő érdekét a tagadás szelleme helyett „angyalok karával” igazgatni és összebékíteni? Ha a mindenkori Ádám az életet megújító Évával fel sem olvadna a tömegben, ki sem hullna a széteső társadalomból, hanem „szabadon bűn és erény közt/ Választhatni” tudna… 

Zichy Mihály metszete Az ember tragédiájához – 11. szín: London, 1885

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató