Egy számomra nagyon kedves, már régen az öröklétbe költözött ember mondta ennek kapcsán egykoron, hogy szükségünk van a karácsonyra. Hogy szükségünk van az ünnepeinkre. Az együttlétre, a meghitt családi pillanatokra.
Fotó: Vajda György
Eljött az idei karácsony. Nem lepett meg bokáig, térdig érő hóval, nem pilinkéznek hópelyhek az égből (legalábbis hétfőn délelőtt még nem), nem látjuk Rudolfot és a szánt az alkonyi horizonton, és a régi, meglehetősen giccses, de az év ezen időszakában meghitt és szép képeslapokon látható havas tisztások kis házikóval, gyertyalángok fényével rajzolt ablakocskákkal, kedélyes, pókhasú télapóval, apró hárfákon glissandózó angyalkákkal is olyan távoliaknak tűnnek, mint augusztusban. Sokak számára mindenképpen. Hisz egyre gyakrabban halljuk avagy érezzük: csak a stressz növekszik ilyenkor, a pénztárca folyamatosan és kitartóan apad, a migrén pedig fokozottan jelentkezik. Mindenkinek vásárolni kell, jó-e ez az ajándék avagy sem, fognak-e neki örülni avagy sem, túl drága-e avagy sem és így tovább. Boltról boltra, áruházról áruházra járunk, mint ezen kézzel fogható dimenzióba visszaszorult kóbor lélek, bolyongunk a teletömött polcok között, és talán a pokolba kívánjuk az egészet úgy, ahogy van. Főleg, ha felbukkannak régi ismerősök, rokonok, „barátok”, akik egész évben ránk sem hederítettek, egy nyamvadt üzenetet sem írtak a neten vagy telefonon, de ilyenkor negédesen bájolgó pofázmánnyal kívánnak nekünk áldott ünnepeket. Vagy látjuk azokat, akikről tudjuk, jelest érdemelnek képmutatásban a templomok első sorában ájtatos arccal nézni üresbe a szentesti istentiszteleten, misén. És ilyenkor épül fel a logikus, évek alatt pedig elvvé szigorodó gondolat: minek nekünk ez az egész? Persze, a gyerekek miatt, mert szép, mert örömöt okozunk azoknak, akiket szeretünk, de mégis – minek?
Egy számomra nagyon kedves, már régen az öröklétbe költözött ember mondta ennek kapcsán egykoron, hogy szükségünk van a karácsonyra. Hogy szükségünk van az ünnepeinkre. Az együttlétre, a meghitt családi pillanatokra. És igaza volt. Mert ha túltesszük magunkat a hétköznapok stresszhelyzetein, az év vége okozta fokozott lelkiállapoton, ha egy kicsit elterpeszkedünk a rekamién, megbontunk egy üveg bort, rágyújtunk egy nehéz szivarra, és visszavonulunk a szív legbelső rejtekeiben létező, oly ritkán látogatott vendégszobánkba, rájövünk: a logika itt nem számít, felül kell emelkedni néha a mindennapi élet sivárságából el nem engedő ok-okozati viszony szegény és felületes materializmusán, ki kell nyitni a rejtett csatornákat és befogadni a nem e világból érkező energiát. És ha ez sikerül, rádöbbenünk arra, amit annak idején az a számomra igen kedves ember állított: hogy szükségünk van az ünnepeinkre. És ezeken belül kiváltképp a karácsonyra. Mert olyan kevés ünnepünk maradt! A vasárnap sokunk számára már régen nem ünnep, dolgozunk avagy éppen kipihenjük a heti munkát. Egyházi ünnepeink lelkiségét azok érzik át, akik a hitéletben nem gyakorlatlanok, a többiek nem tartják fontosnak őket. Marad a húsvét és a karácsony, a pillanatok, amelyek mindenki életére kihatnak, amelyek átléptek az egyházi ünnepek határán és megszólítanak mindannyiunkat. Sokan nem megyünk el locsolni, mert hülyeség, mert ósdi hagyomány, mert nincs kivel, mert nem érdekel. Sokan csak azt látjuk a karácsonyban, hogy fát kell állítani, hogy vásárolni kell. És közben lassan, észrevétlenül, de biztosan elsikkad az életünk. Hisz olyan kevés ünnepünk van. Legalább a megmaradtakat ápolni, fenntartani és ami a legfontosabb: megélni kellene! Mert ha a karácsony is elvesztődik a hétköznapok súlya alatt, mi marad nekünk? És mi marad azoknak, akik utánunk jönnek? Mit adunk át nekik? Hogy tudjuk nekik megadni az angyaljárás misztériumát, a sötét szobában fényeket rajzoló gyertyaláng meghittségét, a pillanat csendjében felhangzó Csendes éj varázslatát, a hitet, hogy mindez igaz valahol, ott legbelül, ahova nem ér el a mindenható értelem kispolgári logikája. Legbelül, ahol mindez annak idején megfogant, majd kiteljesedett, hitelesen, őszintén. Mert őszinteség nélkül nincs igazi karácsony, és az őszinteség ez esetben nem azt jelenti, hogy elmondjuk a gyermeknek, hogy az ajándékot mi vettük és nem az angyal hozta, hanem azt, hogy úgy tudunk ajándékozni, úgy tudunk örvendeni a pillanatnak, az együttlétnek, a karácsony varázslatos hangulatának, mintha mi magunk is angyalok volnánk. Mert ezzel adjuk tovább a hitet abban, hogy nem véletlenül kerültünk a Földre, hogy nem vagyunk épp olyan rosszak, hogy őszintén tudunk örvendeni a másiknak és megajándékozni őt, hogy a karácsony varázslat, amelyet elengedni, lelkiségét száműzni, megtagadni nem szabad. És akik majd utánunk jönnek, elmondják az őket követőknek: „így tanultuk, így éltük meg, ekképpen ünnepeltünk annak idején. És szép karácsonyaink voltak, nagyon szépek.”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
