2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gazda Istvánné Mátyus Melinda és Farkas-Ráduly Melánia

Gazda Istvánné Mátyus Melinda


Tősgyökeres vásárhelyiként bátran szoktam hangoztatni, hogy lokálpatrióta vagyok. Szeretem szűkebb szülőhelyemet, a várost, a régiót, ahol élek. Szellemi tudatosodásom pillanatától több mint egy fél évszázada követem szülővárosom történetét, őrzöm múltjának kedves és vidám vagy fájóan bosszantó emlékeit, és mérhetetlenül felháborít, amikor a szemünk láttára akarják meghamisítani azokat. Lokálpatriotizmusom mellett szeretek utazni, megismerni közeli vagy távoli tájak, országok értékeit és szépségeit, de ugyanannyira szeretek hazatérni is. Természetesen tudom, hogy vannak, akiket akarattal vagy akaratlanul messze sodor a sors, és máshol, szülővárosuktól kisebb vagy nagyobb távolságra alapítanak otthont. A múlt nyári temesvári riporttáborunk során több Marosvásárhelyről elszármazott ismerőssel volt alkalmam találkozni. Az európai hangulatú, rendezett nagyváros légkörében arra voltam kíváncsi, arról faggattam őket, hogy meddig, hogyan lehet a szülőhelyet, a szemléletmódot formáló középiskolai, egyetemi évek színhelyét otthonként megőrizni. Mikor és hogyan változnak azok a finom erővonalak bennünk, amikor az új otthon átveszi a korábbi szerepét? 
Kérdéseimre egy színművésznő, egy református lelkész, egy korábban diplomataként dolgozó rádiós kolléga és egy vállalkozóként induló volt kolléganő válaszolt, s közben erdélyi életutak napfényes és árnyékos szakaszai is felvillannak. Két részletben a marosszéki, exvásárhelyi temesvári magyarokról olvashatnak. 
 
Gazda Istvánné Mátyus Melinda református lelkész:
– Szovátai születésű vagyok, a 2-es számú általános iskolába jártam, majd Székelyudvarhelyen a mai Tamási Áron, akkoriban a dr. Petru Groza nevét viselő középiskola matematika szakán érettségiztem. Miután sikertelenül felvételiztem a mérnöki szakra, egy elég éles kanyarral a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe jelentkeztem. Az egyházi élethez kicsi koromtól édesanyám szoktatott hozzá, aki mélyen hívő asszony volt, egész fiatalként is. A választásban bizonyára annak is szerepe volt, hogy a lelkész mellett Szovátán lelkésznőnk is volt Antalné Járosi Margit személyében. Aki egyébként Reményik Sándor keresztlánya volt, édesapja Járosi Andor kolozsvári evangélikus esperes, róla írta Reményik Az én papom című verset. 
Az egyetem elvégzése után a háromszéki Szörcsére kerültem, a férjem pedig Székelytamásfalvára. Az 1989-es decemberi forradalom lendületében Makovecz Imre egy templomlátványtervet ajándékozott Temesvárnak. Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori püspöke, ft. Tőkés László előtt világossá vált, hogy utódja nem szeretné felépíteni a templomot, 1998-ban férjemmel, Gazda Istvánnal együtt meghívott Temesvárra. Ez egy egészen új, egy lelkipásztori állást biztosító gyülekezet volt, én – jobb híján – a belvárosi egyházközségben szolgáltam másfél évig, utána a férjem mellé kerültem. Úgy gondoltuk, hogy két emberre szükség van, hiszen a gyülekezet talpra állítása, az élet beindítása, a hívek meglátogatása, megismerése egy 350 ezres városban nem egyetlen emberre méretezett szolgálat. Nagyon nehéz volt a kezdeti bizalmatlanságon túllépni, de idővel sikerült megnyerni a gyárvárosi gyülekezetet, és a belső építkezéssel párhuzamosan elindult a templom építése is – emlékezik vissza Gazdáné Mátyus Melinda. 
Az öt évig tartó időszakban a szolgálattal párhuzamosan újra beült az egyetem padjaiba, ezúttal Szegedre, ahol összehasonlító irodalomtudományt tanult. A diploma megszerzése után váratlan fordulatot vett a szolgálata, és ezzel együtt a család élete is, ugyanis az újmosnicaiak meghívták a megüresedett lelkészi állásba. Családjával együtt kiköltözött a parókiára, innen mindketten nyugodtabb körülmények között tudták szolgálni a két egyházközséget. A nagyváros közelében élő 300 lelkes szórványgyülekezetben a nyelvvesztés veszélyét kellett megtapasztalnia, de idővel sikerült az önazonosságát vállaló közösséggé kovácsolnia, amelyben most nagyon jól érzi magát. Egyre több gyermeket íratnak a szülők a temesvári magyar iskolába, ez talán a legnagyobb eredmény. A temesvári Új Ezredév egyházközségben a férjének főként a gyermekekkel való munkában és kulturális jellegű programok lebonyolításában segít, és a Kút című reformútus gyülekezeti lapot is ő szerkesztette tizenkét évig. 
Érdeklődésemre, hogy milyennek ismerték meg a temesvári és környékbeli magyarokat, elmondja, hogy a különbséget akkor érzi, amikor hazatér. Szülővárosában és Marosvásárhelyen az emberek közvetlenebbek, barátságosabbak. Mivel Temesvár sváb város volt, a távolságtartás, a viszonylagos bizalmatlanság a román és magyar lakosokra is hatott, s ez a hangulat érződik ma is, amit véleménye szerint meg lehet szokni…
– Annyi év után temesvárivá váltál-e?
– Gondolkodásomban és az emberekhez való viszonyulásomban megmaradtam szovátainak, marosszékinek, aki immár jól érzi magát Temesváron. Szeretem a gyülekezetem, ahol több mint tíz év után érzem, hogy hallgatnak a tanácsaimra, és egyre fontosabbá válik számukra az önazonosságuk megőrzésére való törekvés, amit az e célra szervezett tevékenységek során ápolunk. 
– A már említett hűvösebb hangulat ellenére miért lehet mégis szeretni Temesvárt? 
– A sokszínűsége miatt. A nagyvárosi hangulat pedig egyfajta szabadságot jelent, olykor jó elvegyülni benne, kerékpározni például a Bega partján, és nyáron, esténként, barátokkal üldögélni a Dóm téren. Sokan szidják a temesvári színházi fesztivált. Mivel színházi kritikát is írok, számomra nagyon érdekes megfigyelni a balkáni színjátszást, a kirobbanó, extrovertált szerb színházat például, a román színházakat és sorolhatnám tovább…
Különleges változatosságot biztosít az életemben a falusi gyülekezeti szolgálat, a nagyvárosi szolgálat és a nagyvárosi élet – így, együtt és egy időben. Mindezek mellett jelenleg az jelent problémát, hogy a szüleim Szovátán élnek, mindketten idősek, a távolság pedig sajnos majdnem 500 km.
 
Farkas-Ráduly Melánia újságíró, vállalkozó:
Egyetemi hallgatóként, majd a Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakának friss végzőseként, a sportújságírás iránt érdeklődve, kolléganőnk volt a Népújságnál, majd férjével együtt elköltöztek Temesvárra. 
– Mivel foglalkozol Temesváron? – ültünk le egy rövid beszélgetésre.
– A Nőileg című lap temesvári tudósítója, szerkesztője vagyok. Emellett társammal a SZÖVEGKOVÁCS nevű vállalkozás keretében helyesírás-ellenőrzéssel, szövegírással, műszaki szerkesztéssel foglalkozunk. Rájöttünk, hogy hiányterületnek számít, különösen a vállalkozói közegben, ahonnan a legtöbb szöveg kerül ki az utcára plakátok, szórólapok, cégtáblák formájában, amelyek sajnos tele vannak helyesírási hibákkal. Mind a Székelyföldről, mind a határokon túlról gyűjtöm a hibákat, a Facebook-oldalon pedig magyarázatokat fűzök melléjük. Most már egyre többen veszik igénybe a segítségünket, és bízom benne, hogy munkánkkal mi is hozzájárulhatunk a nyelvromlás lassításához.
– A Csíkszentdomokoson töltött gyermekkor, a marosvásárhelyi egyetemi évek után hogyan illeszkedtél be, hogyan szoktad meg a Bánság fővárosát?
– Lassan hét éve, 2010 júliusában költöztünk Marosvásárhelyről Temesvárra. A férjem a Petru Maior Egyetem villamosmérnöki karán automatizálás szakot végzett, jelenleg a nemzetközi Continental vállalatnál programozóként dolgozik. Amikor idekerültem, két volt kollégáján kívül nem ismertem senkit, és nagyon nehéz volt az első három hónap. Munkanélküli voltam, furcsának tűnt, hogy két-három naponta hallottam magyar szót az utcán, nem volt magyar baráti körünk, de végül minden kialakult, és teljesült az a vágyam is, hogy magyarokkal és magyarokért dolgozzam. 
– Vásárhelyen nehezen ment a román nyelv, kezdetben hogyan boldogultál vele Temesváron?
– Számos álláshirdetésre jelentkeztem, de az akkori romántudásom miatt hátrányban voltam a többiekhez képest. Ezzel párhuzamosan a helyi magyar sajtónál is próbálkoztam; a Temesvári Rádiótól kaptam az első kedvező választ. Ott éppen szülési szabadságra ment az egyik munkatárs, és részmunkaidővel felvettek a helyébe, ami lehetővé tette, hogy megismerjem a helyi magyar közösséget. Nagyon jól fogadtak, és akkor kezdtem érezni, hogy ebben a városban is gyökeret lehetne verni. Ma már nem lenne kedvem elmenni Temesvárról, bár mindenki azt kérdezi, hogyan lehet kibírni az alföldön.
– Ami nem csoda, hiszen a Székelyföldhöz képest egészen más világot jelent.
– Nem azt mondom, hogy nem hiányoznak az otthoni hegyek, de úgy érzem, hogy itt egy kicsivel toleránsabbak egymással az emberek, például én itt tanultam meg nyitni akár a román közösség felé is. 
– A társasági táncot, gondolom, folytatjátok?
– Idén októberben lesz tíz éve, hogy táncolunk. Vásárhelyen kezdtük, majd itt egy olyan csoportba kerültünk, ahol abszolút kisebbségnek számítottunk. Ha elutasítottak volna, ma nem táncolnánk, de már több mint öt éve ott vagyunk. Bár van magyar baráti körünk, a csoportbeli partnerekkel is elmegyünk szórakozni olyan helyre például, ahol szerb zenére táncolunk.
– Elutasítást, megkülönböztetést éreztél-e?
– Tudni kell, hogy a Bánságból sokan elvándoroltak az elmúlt évtizedekben, viszont egyre többen érkeznek Románia különböző vidékeiről. Kezdetben, amikor a tánccsoportban az egyik lány meglátta, hogy a telefonom menüje magyar, ferdén nézett rám. Amikor idővel jobban megismert, már nem számított, milyen nemzetiségű vagyok. Nagy eredménynek érzem, hogy három éve meghívtam a tánccsoportot a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TeMISz) által szervezett Anna-bálba. Amikor megtudták, hogy magyar zene lesz, volt, aki húzta a száját, de végül mindenki eljött, és nyolc párral ültünk körül egy asztalt. Fontosnak éreztem, hogy ne csak mi nyissunk feléjük, és fogadjuk el a kultúrájukat, hanem ők is megismerjenek bennünket akár szórakozás közben is. Végig tolmácsoltunk, és jól érezték magukat, amit az egyik legnagyobb sikeremnek tartok.
– Hogyan jellemeznéd a temesvári embe-reket?
– Elsősorban nyitottaknak tűnnek, valószínűleg azért, mert itt mindig több nemzetiség élt együtt, sőt a határok közelsége is sokat számít. A rádiós munkám is elősegítette, hogy könnyen szóba álljak beszélgetőpartnereimmel. Ők a kiejtésemből valószínűleg hamar észrevették, honnan érkeztem, de nem tapasztaltam elutasítást. Érdekesnek tartom, hogy kevés tősgyökeres temesvári magyart ismerek, sokan Erdély különböző vidékeiről, a Székelyföldről vagy a Partiumból érkeztek. 
– Sikerült-e jól megtanulnod a román nyelvet?
– Ma már jóval többet beszélek románul, mint az elején. Múlt év szeptemberében kezdtem el a második tanévet Temesrékáson, ahol olyan gyereket oktatok magyarul, akik otthon ritkán vagy egyáltalán nem beszélnek ezen a nyelven (Rékáson nincsenek magyar tannyelvű osztályok). Velük természetesen románul is értekezem a tanórák alatt. Emellett heti kétszer-háromszor járunk táncórákra, ahol románul zajlik a képzés, és néha az ottani barátainkkal is összeülünk. Ugyanakkor az elmúlt másfél évben több vállalkozásfejlesztési tréningre is jelentkeztem, ahol szintén román nyelven zajlottak az előadások. 
Jólesett, hogy amikor valamit helytelenül mondtam, nem tettek megjegyzést. Az egyik barátnőmmel Facebookon is társalogtunk, és kezdettől arra törekedtem, hogy minél helyesebben, az ékezeteket is kitéve írjak, aminek megvolt az eredménye, hiszen olyan visszajelzést kaptam, hogy sok román ismerőse nem ír annyira helyesen, mint én.
– Saját tapasztalataid alapján a székely gyermekeknek miért vannak nehézségeik a román nyelv elsajátításában?
– Talán van egyfajta elutasítás bennünk, másrészt otthon mindenki magyarul beszél, és nincs rákényszerítve, hogy megszólaljon románul. Vásárhelyen magyar egyetemet végeztem, magyar munkahelyen dolgoztam, és az ottani tánccsoportban is többnyire magyar nyelven zajlott az oktatás. A napi kapcsolat hiányában pedig nehéz megtanulni a mindennapi beszédet. Ma úgy érzem, hogy a nyitottság az egyik legfontosabb feltétel, és attól kezdve minden könnyebben megy.
– Mondtad, hogy megszerettétek Temesvárt.
– Vásárhelyen hét évig éltem, nehéz volt eljönni. Amikor hat hét után először visszamentem, kis híján sírtam, hogy miért hagytuk ott. Most már megszoktam a pörgést, a nagyvárost. Bár székelyföldiként furcsa megélni a szórványlétet, immár bátran kijelenthetem, hogy a magyar öntudatom erősebb lett Temesváron. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató