Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981-ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet.
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981-ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavában, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását:
„A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége.
Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel.
A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet.
Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.”
Előszó apám könyvéhez
A földrajzi helyzetéből kifolyóan mindig két nagyhatalom közé ékelt Magyarország történelme tragikus. Az első, a Nagy háború nemcsak a XX. századot határozta meg, de a világ, mely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. Következményei: a Tanácsköztársaság és az országot megcsonkító Trianon.
Egyesek szerint a szintén évekig tartó II. világháború nem is új háború, csak az elsőnek a folytatása. Ez a háború veszélybe sodorta az ország puszta létét, előbb német, majd orosz megszállás alá kerültünk.
Ami a XX. században nagyszüleinkkel, szüleinkkel történt, az VELÜNK történt. Mindannyiunk személyes ügye. Emlékezni pedig kötelességünk. Kötelességünk elmondani, emlékezni és emlékeztetni az unokákat és dédunokákat.
Ez restancia, kötelesség, és minden egyszerre.
Nem éltem együtt az Apámmal. A háború elszakított minket egymástól.
Elszakította Édesanyámtól is.
Ez az a szerelem, amely végigvonul az írásokon, ez, aminek elveszítésébe Apám soha nem tudott belenyugodni.
Nem tudott belenyugodni, hogy Anyám nem várta meg, hogy anyámat a körülmények kényszerítették arra, hogy újból férjhez menjen. Hogy nem is találkoztak 11 évig!
Velem találkozott: először 1949-ben, amikor visszajött a hadifogságból, öt percre. Máramarosszigeten volt, a vonatállomásnál, ahova Anyám már nem jött el. Velem az ölében rohant a vonatparancsnokhoz, hogy el akar vinni – persze, hogy nem engedték. Aztán évek teltek, 1955-ben végre megnyílt a határ, és Nagyanyámmal Pestre jöhettem. Nagyon boldog voltam, végre van nekem is Apám! Mindenről beszélgettünk és azt mondta, hogy ősszel nagy dolgok fognak történni!
Történt – 1956!
Nem ment el, mert rá „itthon van szükség!”
1968-ban hazajött Kolozsvárra. És utána minden évben. Nagyanyámhoz és hozzám. Aztán következett egy hétéves szakítás köztem és Apám közt. Hogy miért? Mert én férjhez mentem egy román fiúhoz. Elvei, tanácsai ellenére, hogy elárultam a fajtámat, mindent, amiért ő harcolt. A férjemtől való válás után rendbejött a viszonyunk, és újabb házasságkötésemhez már gratulált.
Egyszer 1973 karácsonyán megadatott nekem, hogy együtt karácsonyozzak a Szüleimmel. Apám Kolozsváron volt, és úgy adódott, hogy nekem sem volt előadásom és hazamentem Váradról Kolozsvárra. Édesanyámnál volt a Szenteste. Meghívtuk Nagymamát, Apámat, Lajos, a nevelőapám és Édesanyám volt jelen. Nem is fogtuk fel, hogy mi történt.
Az történt, hogy ez volt az utolsó este számomra, mikor mindenki, akit szerettem, jelen volt.
Utána meghalt Édesanyám. Nagyanyám és én elmentem Amerikába.
Leveleztünk. Haza akartunk jönni, két unokáját meg akartam mutatni neki. Hogy van folytatás, hogy volt értelme az egésznek!
Ezt nem tudta megvárni Apám. Meghalt 1981. január 30-án.
Én akkor még javában Amerikában éltem, és az örökségből egyvalami érdekelt – Apám naplója. Megkaptam. A Napló először csalódást okozott, okos mondások, eszmefuttatások voltak benne.
De ez nem volt még könyv. A diktatúra kettétörte az Apám karrierjét, „a könyvét” nem tudta megírni soha, ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik „nem tudta teljesíteni történelmi hivatását”.
Ezzel szemben több száz orvosi könyvet szerkesztett, teljesen átadta magát új karrierjének. A Medicina Orvosi Könyvkiadó felelős szerkesztője volt.
Tavaly családfakutatásokat végeztem. A nagyapámnál elakadtam. Tudtam, hogy az első világháborúban esett el, a nagy háború hősi halottja, toroklövéssel ottmaradt Galícia pusztáin. De hol?
Apám írt egy karcolatot az Ellenzék nevű folyóiratban arról, hogy amikor katonasírokat kerestek Galíciában, talán megtalálta az apja sírját. Katonafiú leborul hősi halált halt Édesapja sírjánál... – ez volt az írás címe. Ezt az írást kereste nekem Kocs János egy archívumban, ebből akartam megtudni, hol is halt meg a nagyapám.
Nem találta. De talált mindenféle karcolatot és régi írást az Apám tollából.
Ezek azok az írások. Ezekből az emberség, a háború gondja, az akkori élet menete sugárzik. Ekkor döntöttem el, hogy kiadom a könyvét. Összegyűjtöttem az Ellenzékben megjelent színes riportjait, harctéri tudósításait. A hadifogságban írt verseket, novellákat. Naplójegyzeteket.
Amikor meghalt apám felesége, elkértem Apám megmaradt írásait. Megkaptam. És ott volt a keresett cikk is a hagyatékban.
Így állt össze a könyv. Úgy nyújtom át Önöknek ezeket az írásokat, ahogyan íródtak.
Köszönet Kócs Jánosnak az Ellenzék-cikkekért, Illényi Katalinnak a cikkek legépeléséért. Nélkülük ez a könyv nem jelenhetett volna meg. A könyv felépítését és az írások végső sorrendjét a szerkesztővel, Turcsány Péterrel alakítottuk ki.
Most adom át Önöknek, amikor egy újabb változás előtt állunk, mikor a régi életforma megszűnik és hiába kapaszkodunk bele, lassan el kell hogy engedjük... Mikor a multikulturalizmus jegyében élünk, és gyermekeink külföldre mennek és nem jönnek vissza, vagy visszajönnek, de idegen feleséggel. Mikor nincs remény magyarul élni Magyarországon, mert jönnek és egyre jönnek a migránsok. Ekkor kell egy pillanatra megállnunk, és elolvasnunk Apám könyvét. Azt a könyvet, melyet nem írt meg, csak én szedtem össze. Azt a könyvet, mely nem jelenhetett meg a diktatúra idején. Történelem, korkép, irodalom, költészet, a hazához való mindenkori hűség jellemzik írásait.
Az én kötelességem, hogy író, újságíró, költő, katona, hadifogoly, segédmunkás, felelős szerkesztő és nyelvművelő édesapám irodalmi hagyatéka közkinccsé váljék.
Óváry Óss József Dés, 1913. május 2 – Budapest, 1981. január 30. Újságíró, kiadói lektor. A kolozsvári református kollégium elvégzése után 3 évet végzett a Kolozsvári Tudományegyetem természettudományi karán. Miután megnyert egy irodalmi pályázatot, a kolozsvári Ellenzék c. napilap munkatársa lett. 1938-1939-ben az Aradi Hirlap szerkesztője. Baloldali-liberális újságírói tevékenysége miatt a jobboldali román körök hevesen támadták. 1939-ben Magyarországra szökött. Észak-Erdély visszacsatolása után (1940-től) a kolozsvári Ellenzék szerkesztője.1941-ben behívták katonai szolgálatra, haditudósító lett.1945-től 1949-ig hadifogoly a Szovjetunióban. Hazatérése után évekig segédmunkából élt. Később, az Akadémiai Kiadó külső munkatársaként angol, francia és latin nyelvű kiadványok lektorálását végezte. 1959-től nyugdíjazásáig (1973) a Medicina könyvkiadó felelős szerkesztője. Cikkei különböző lapokban jelennek meg, sokat foglalkozott a magyar orvosi szaknyelv kérdéseivel. Fordításai jelentek meg román nyelvből. Tagja volt az MTA Szaknyelvi Bizottságának. (Életrajz a Híres erdélyi magyarok című kötetből.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
