Páholy és karzat

Páholy és karzat – e beszédes címet viseli az a ritkaságszámba menő kötet, amelyet péntek délután mutattak be a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A Zalányi Gyula és Kuszálik Péter által írt-szerkesztett vaskos kiadvány a Marosvásárhely színházi élete a 19. század második felében alcímet viseli – egyrészt olyan tematikával foglalkozik, amely mindeddig kimaradt a honi színháztörténészek látóköréből, másrészt Marosvásárhely adott századbeli kulturális életéről nyújt átfogó (nem csak színháztörténeti) képet.

A Pro-Print Kiadó gondozásában megjelent könyvről annak társszerzője és szerkesztője, Kuszálik 

Péter beszélt a pénteki könyvbemutatón. 

– Zalányi Gyula színművész itt végezte a színiegyetemet Marosvásárhelyen. Játszott Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen (itt Tompa Miklós tanársegédje volt), majd Magyarországra telepedett ki, jelenleg Miskolcon él. Onnan járt előadás-sorozatokat tartani a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak. Amikor elkezdte ezen előadásokat, szóltak, hogy doktorálnia kellene. Spielmann Mihály mondta neki, hogy a Teleki Tékában kb. 400, mindeddig feldolgozatlan színlap található a 19. század második feléből – ez akár segédanyag is lehetne. Zalányi nekifogott a kutatásnak, budapesti, kolozsvári és vásárhelyi könyvtárakban keresett forrásanyagot, majd el kellett mennie Marosvásárhelyről. Ekkor kérdezte meg, hogy lenne-e időm segíteni. Noha nem vagyok színháztörténész, átvettem az általa gyűjtött anyagot, megszerkesztettem, befejeztem és könyvet csináltam belőle, amely két nagy egységből áll: magából a kötetből és egy mellékletként hozzácsatolt CD-lemezből, amelynek anyaga majdnem akkora terjedelmű, mint a könyv. A CD az adattárat tartalmazza, amelyet kutatási forrásként lehet használni. 

A nyomtatott rész kilenc fejezetre oszlik, amelyek várostörténeti kalandozásokat is tartalmaznak. Az 1866-tól induló hírlapokban sikerült igen jó anyagot találnunk. Színesíteni próbáltuk a könyvet, szélesíteni az olvasótábort. Számos korabeli történet is megtalálható benne, például a városi kocsmákról, a jótékonysági vacsorák úriasszonyainak pletykálkodásairól. A kötet kicsit publicisztikai jellegű, nem ragaszkodtunk az akadémiai stílushoz, csak az akadémiai pontossághoz. Sikerült olvasmányossá és érdekfeszítővé tennünk, miközben végig szem előtt tartottuk a pontosságot és komolyságot is. A szakmai alázat megköveteli a módszert, amely szerint egy ilyen könyv íródik. A kötetben, például az 5. fejezetben szó esik többek között a korabeli marosvásárhelyi színjátszó helyekről vagy a magyar–német viszonyról, a kölcsönös utálat hátteréről. A németség ellenében a kultúrával lehetett fellépni, és fontos megjegyeznünk, hogy nem a németek ellen, hanem a magyarokért volt a színészet. 1803-tól kezdődően körülbelül akkora helyiségekben adtak elő, mint a Bolyai díszterme. Ilyenek voltak az Apolló-palotában vagy a Köpeczi-házban. A törzsközönség minden este ott volt, ez kb. háromszáz embert tett ki. Az ide érkező társulatok 90 nap alatt 80 előadást, 60 művet mutattak be! Hőskor volt, kezdetben gyertyafénnyel, majd petróleumlámpával világítottak. Szerencsére itt ebből nem lett tűzeset, mint Aradon vagy Bécsben. Igaz, az 1870-es években leégett az Apolló udvarán lévő nyári színpad, de a tűz akkor máshonnan terjedt át. Ez is benne van a kötetben, csakúgy, mint egy kis térkép nyolc korabeli színjátszó hellyel és utcanevekkel. Marosvásárhelyen a huszadik századnak és Bernádynak kellett eljönnie ahhoz, hogy legyen infrastruktúra, áram, telefon, távirda. Időközben Sepsiszentgyörgy, Dés és még Szilágysomlyó is felépítette a saját kőszínházát. Itt alakult egy ezzel foglalkozó bizottság, de a tagok nem álltak össze felépíteni azt, amit felépíthettek volna. Érdekesség, hogy a 19. században a németellenesség okán inkább francia szerzőket preferáltak Marosvásárhelyen, és sok tehetségtelen író drámáját is bemutatták. Aranka György és a városi felső értelmiség tiltakozott a darabválasztás ellen, és megrótta a direktort, ha az silány művet hozott. Ezt sugallja a cím is: Páholy és karzat. Utóbbi – jelen esetben – mint az igénytelenség szimbóluma. 

A könyv 2012 tavaszára elkészült, ezután a benne szereplő színpadi szerzőket kellett azonosítani, csoportosítani, nagyjából háromnegyedük kilétét sikerült tisztázni. A kötet olyan forrásanyag-feldolgozás, amely a jövendő színháztörténészeinek kíván segítséget nyújtani. Mert valamikor lesz valaki, aki megírja a marosvásárhelyi színháztörténetet. Mivel Zalányi Gyulának el kellett mennie, a doktori terv is dugába dőlt, de az elkezdett munkát befejeztük. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója megpróbált támogatókat találni, de sikertelenül. Ekkor határoztuk el, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh egykori módszerét alkalmazzuk: előfizetőket gyűjtöttünk. Körlevélen keresztül az interneten, majd a sajtó segítségével. Igen sokan támogattak, Csiszér és Salamon úr Ausztráliából pénzzel is támogatott. Amikor összegyűlt a szükséges összeg, a Pro-Print kiadta a könyvet. 250-et nyomtattunk, körülbelül 15 maradt belőle – hallottuk a könyvbemutatón, amelyen szó esett számos 19. századi történetről, korabeli színházi sztorikról és Szentimrei Jenő 1957-es, hasonló jellegű kötetéről is. A Teleki Téka egyik, mindeddig feldolgozatlan gyűjteményéből könyv született.