Palota a város szívében

Főtéri történet

Gyermekkorom idején szülőfalumban a legnagyobb épület egy ízléses udvarház volt, szép díszfákkal beültetett parkban. A kétszintes kúriát mi palotának mondtuk, mert a gyermekkori mesék világában valamiképpen így jelent meg fantáziánkban a palota. Csak éppen a torony hiányzott róla, ahol az erkélyen kinézhetett volna álmaink királylánya. Azóta a palotaként csodált kúriát szégyenletesen lebontották, körülötte elpusztultak az álmok, és az álmokkal együtt az élet is: juhok legelnek a haldokló díszfák árnyékában. Nosztalgiás szomorúságomban az eltűnt pókai palota helyébe beépült a marosvásárhelyi Kultúrpalota. 

A palota díszes épület vagy épületegyüttes, amely egykor az arisztokrácia egyik fényűző jelképe volt, századokkal ezelőtt a királyok és császárok palotákban laktak, s ezért én sem egyszerű hétköznapi emberként lépek be a Kultúrpalotába. E cikk megírásakor utánanéztem, hogy mi a különbség a palota s a kastély között. Mint kiderült, vidéken ezeket a díszes épületeket inkább kastélynak nevezték, városon a palota elnevezést használták. A szó Róma egyik dombjára, a Palatinusra utal, ahol a római nemesek villái, palotái álltak. A középkorban a fejedelmek részére várpalotákat építettek, később a főurak is ilyeneket emeltek maguknak. Az újkor hajnalán kezdtek városokban palotákat építeni maguknak a főurak, nemesi családok vagy egyházi méltóságok. Ez az európai divat városunkat is elérte, amikor felépült a Kendeffy-palota (a Bolyai tetőn), a Toldalagi-palota vagy az Apolló-palota. Mindenik szép és ízléses, de a Kultúrpalota – nevéhez méltóan – kiemelkedik valamennyi főtéri épület közül.

2009-ben, Kálvin János születésének 500. évfordulóján szerveztük meg az erdélyi református kollégiumok énekkarainak találkozóját Marosvásárhelyen. Az akkor frissen alakult nagyenyedi református kollégiumi énekkar kéttucatnyi énekessel érkezett, és fellépésük előtt szerettek volna egy próbát tartani a helyszínen. Együtt vonultunk be a Kultúrpalota nagytermébe, s amikor a karmester felállította őket a színpadra, az egyik kislány sírni kezdett. Fórika Éva zenetanárnő rákérdezett:

– Miért sírsz, leányom? Erre a nagyenyedi kislány így válaszolt:

– Tanárnő, mi most olyan szép helyen énekelünk, hogy nekem sírnom kell.