Patkánytanyás, rideg hajlékon

Alig pár méterre Marosvásárhely ékességétől, a Kultúrpalotától, egy egykori kazánházban alvilági körülmények vannak. Elképzelhetetlen díszlete a nyomornak, a nélkülözésnek.

Alig pár méterre Marosvásárhely ékességétől, a Kultúrpalotától, egy egykori kazánházban alvilági körülmények vannak. Elképzelhetetlen díszlete a nyomornak, a nélkülözésnek.

A helyszín

A volt Baross Gábor, ma Horea utcaelején van egy sorompó, amely mintha két világ között húzna határt. Elöl a főtér – a város szíve, dobogó, lüktető mindennapjaival, rohanó embereivel, a gyorsétteremben gyorsebédelő öltönyös üzletemberekkel, funkcionáriusokkal, bankárokkal. Aztán a díszlet, a sokat látott, de a térbe egyáltalán nem illő tömbház, a volt Gulliver, melynek tetejéről elsőként zuhant a mélybe a múlt rendszer állampártjának címere. Bank, elit üzlet, csillogó kirakat, hátul szürke tömbházfal, ahol a pár négyzetméteres kukatartókat néha kétkupacnyi szemét övezi. A parkoló autók között lavírozva, a brókerirodán túl lehet eljutni a filmekbeli, drogkereskedők kedvenc cserehelyéhez hasonló garázsok közé. A kis teret uraló szellemépület a volt kazánház, amelyből minden eltűnt, ami mozdítható. Ajtaján levert lakat és átszakított öklömnyi vaslánc. Bent horror: a helyenként tátongó – valamikor műszaki célt szolgáló – aknákban tonnányi szemét, közte vígan kergetőző patkányok. A nagy csarnokban aránylag rend van. Az egyik sarokban fémlavór, körülötte cérnán lógó ruhák s egy szappan. Egy mélyedésben árválkodó vécéülőke. Egy lépcsős emelvény alsó fokán szépen kialakított tüzelőhely, melyen koszos edények állnak. Körülötte leterített pokróc, amely az asztalt helyettesíti – legalábbis erre utal az otthagyott ételmaradék. Egy felsőbb szinten a mocsoktól megfeketedett ágybetét, azon pokrócra, paplanra emlékeztető rongyok. Hajléktalanlakás...

A lakók

A tűz mellett kuporogva középkorú férfi melegszik. Nem lepődik meg azon, hogy betévedek. Érdeklődöm, készségesen válaszol. Aztán lassan kikerekedik az élettörténete. 2006-tól hajléktalan. Kidobta a volt felesége, míg ő börtönben ült. 1999-ben kasztlizták be, 2006-ban szabadult. Azt mondja, társai miatt ült. Ő ártatlan volt. Ivócimboráival a kocsmából egy értelmiségi, az italt kedvelő hölgynél kötöttek ki. Míg az egyik légyottra hívta, a többiek egy másik szobából elemeltek a falról három festményt. Az áldozat „rendes volt”, nem adta fel őket, mégis lebuktak. Eladták a műtárgyakat, amiért akkor 325.000 lejt kaptak. A számla gyanúsan nagy volt. A rendőrség hálójába kerültek. Azt mondja, egyik társukat halálra verték a nyomozók. Neki kellett vállalnia a többiek tettét. Így került börtönbe. Amikor kiszabadult, lakás és állás nélkül maradt. Pedig állítása szedrint több szakmája van: dolgozott a gázvállalatnál, a kombinátban, először szondakezelőként, aztán szobafestő-mázolóként, kőművesként, majd csomagolóként. Most már beteg, dolgozna, de nincs ereje, különben is egy volt börtöntölteléket ki alkalmazna? – teszi fel a kérdést önmagának.

Élettársával lakik a volt kazánházban, aki néhány évvel idősebb nála. Cukrász volt, de most se családja, se háza...

Előbb a Luxor téri aluljáróban húzták meg magukat, a javítási munkálatok után húzódtak másfelé. Szeptembertől költöztek be a főtéri kazánházba. Azt mondja, takarítanak az udvaron, vigyáznak az ott parkoló gépjárművekre, s néha a Leo étteremben összeszedik a szemetet, rendezik az udvart, amiért kapnak egy kis kenyeret. Betegnyugdíjba menne, de nincs elég ledolgozott éve a munka mezején, korban sem áll ott...

A hatóságok

R. V. bevallja, a polgármesteri hivatal szociális osztályán jól ismerik, sőt a helyi rendőrségnél is kliens. Nem zaklatta senki, sőt a fekete egyenruhások, főleg a nagy hidegben, többször felkeresték őket, s még tűzifát, néha élelmet is vittek nekik. Csak az éjjeli menhely igazgatójával, Székely Istvánnal nincsenek kibékülve. Ott laktak több évig, aztán egyszer rajtakapta élettársát, amint kékszeszt vitt be, ezért az igazgató kidobta őket a 31 fokos hidegbe. Azóta nem mennek a szociális otthonba. Egyetlen menedék maradt számukra: a kazánház.

Nem sokáig. Mert amint a polgármesteri hivatalban megtudtuk, az épületet lebontják. Hogy mikor, azt még nem tudni, de a helyi tanács határozata szerint a helyében emeletes parkolóhelyet létesítenek. Major Márta, a hivatal szociális osztályának vezetője név szerint ismeri mindkét hajléktalant. Évek óta szerepelnek a nyilvántartásban, segítik őket, ahogy tudják, de ők valójában hallani sem akarnak a menedékhelyről. Pedig ott orvosi felügyelet, tisztálkodási lehetőség is van, s a rendszeres étkezés is biztosított. Egyetlen szabályt kell csupán betartaniuk, hogy ne vigyenek alkoholt az épületbe. S ez a legnehezebb. A hajléktalanok nagy többsége alkoholista, nem tudnak meglenni szesz nélkül. „Székely István a kötelességét végzi. Azt meg nem hiszem, hogy olyan hidegbe kirakta volna őket, amikor ilyen esetben még napközben is bent tartják a hajléktalanokat. A polgármesteri hivatal jobb körülményeket biztosíthatna számukra, de ezt nem fogadják el. Nem kényszeríthetjük őket arra, hogy újra bevonuljanak a menhelyre” – mondja az igazgató.

A Városháza homlokzatán lobog az uniós zászló. A levitézlett kazánház kitört ablakában kulcsszappannal tisztított, lyukas, jégcsapokkal rojtozott alsónadrág szárad. Egymástól alig néhány száz méterre.