Portugáliai kirándulás salamancai kitérővel (2019)

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Az idegenvezetőnk, Ana fiatal asszonyka, igyekszik, hogy valami érdekeset mondjon, emlékezzünk valamire a portugál fővárosról. Igaz, tudja, hogy az összes, Lisszabonnal kapcsolatos információ benne van az útikalauzban, amit átadtak, de azt is tudja, hogy az élő szó inkább megmarad, mint a nyomtatott szöveg. Említette, hogy egy nappal előttünk egy New York-i orvos házaspárt vezetett, de nem tetszettek neki, mert semmi, ami Portugáliával kapcsolatos, nem érdekelte őket. Inkább egy McDonald’s-ot kerestek, mint hogy kipróbálják a portugál ételeket. Jó négy órát sétálgattunk a város Bairro Alto (azaz Magas Negyed) részén, kellemesen telt. Mint a többi dombra, ide is fel lehet jönni felvonóval, de mi az apostolok lovát választottuk, így több a látnivaló. Régi impozáns épületek, mindegyik ismert valamiről. Nekem a Carmo templom egy 1755. évi földrengésben összedőlt romjai maradtak emlékezetesek. Állítólag a földrengés egy mise alatt történt, és így sok áldozata volt. Ezek emlékére állnak ma is a romok. A négy óra hamar eltelt, aztán leültünk egy állítólag eredeti olasz fagyizóba. Innen vissza a szállóba, mert este 8.30-kor egy „fado”-val egybekötött vacsora volt betervezve az Alfama negyedbe. A fado egy tipikus portugál énekfajta, nehéz lenne körülírnom. Állítólag ez tudja legjobban kifejezni a portugál érzelmek egész skáláját. Jó előadásban meg lehet szokni.

Este, amikor a szállodából a felvonóhoz mentünk, benne már volt egy idős házaspár, s kiderült, ők is oda igyekeztek, ahova mi. Legalább megspóroltuk egy taxi árát. A beszélgetés közben kiderült, ők azok, akikről Ana mesélt. Kicsi a világ. Ez az est volt az egész kirándulás mélypontja, s nem csak nekünk, hanem a párnak is, akikkel megismerkedtünk. Az egyedüli étel, melyet felszolgáltak, ízetlen volt, a fado ének pedig inkább kiabálásnak tűnt, mint éneknek. Nem vártam egy Amelia Rodrigues-kaliberű teljesítményt, de ennél egy kicsit azért jobbat. Túléltük, nagyobb baj ne legyen, csak éjfél körül értünk haza.

Május 4. (Lisszabon, Sintra, Cascais, Cabo da Roca, Lisszabon)

Ma van az utolsó teljes napunk Lisszabonban, illetve környékén. Egy teljes napi túra, mintegy 100 km-es körút autóval, idegenvezetővel. Az útvonal: Lisszabon, Sintra, Cascais, Cabo da Roca, Lisszabon. Reggel 9-kor Tanya, aznapi vezetőnk már vár a szálló előtt egy nagy BMW-vel, tehát indulunk. Mielőtt indulnánk, átad egy kis csomagot és egy borítékot. A levelet a taxisofőr írta, aki első nap felvett a röptérről. Elnézésünket kérte a tévedésért, mellékelt 5 eurót, ami többszöröse volt, mint amennyit fizettünk a taxiért. A csomagban pedig egy doboz finom csoki, hogy kiengeszteljen. Hát igen, tévedni emberi dolog, de hogy be is lássuk, és bocsánatot is kérjünk, nem mindannyian tesszük meg, főleg ilyen bőkezűen. Tanya végig szabadkozik, hogy nagyobb autóhoz van szokva, ezzel nem megy jól a vezetés. Pedig jól vezet. 

Északra, illetve északnyugatra haladunk, első megállónk Sintra. Az út kellemes, a forgalom nem nagy, a táj szép. Dombos, rendezett vidék, piros cserepes, fehér falú házak az út mentén. Sintra valahol a dombok, illetve az óceán között fekszik, mikroklímája kellemes. Szellős és nedvesebb, mint a környék. Persze erre az uralkodóház is felfigyelt, tagjai gyakran látogattak ide, és palotákat építettek. Talán a legérdekesebb a Palacio Nacional de Pena. Mondanom sem kell, hogy egy domb tetején áll. Piros bástyái messziről látszanak, s ha az ember egyszerű látogatóként megy, bizony fel kell kapaszkodnia a meredek dombon. Tanya letesz az egyik bejáratnál, és megmondja, hol találkozzunk 2 óra múlva. A palotába nem lehet autóval bemenni, sőt a közelébe sem lehet kerülni. Megvesszük a belépőjegyet és lassan nekirugaszkodunk a dombnak. Kezdetben alig voltunk egypáran, de amikor a várhoz értünk, megváltozott a helyzet. Ahogy közeledünk, a vár kezdetben egy színes játéknak tűnik, ahol a különböző építészeti stílusok szabadon váltogatják egymást. A mór hatástól a gótikus stílusig sok irányzat megtalálható. A várban sétálgatva azonban hamar megszokjuk a különböző stílusokat, sőt úgy tűnik mintha össze is illenének. Haladni csak lassan tudunk, mert sokan vagyunk, és előzni nem lehet a helyszűke miatt. Szerencsére az idő is csodás, a kilátás pedig párját ritkítja, s a két óra hamar lejárt. Hiába, egyes uralkodóknak jó ízlésük volt. Ha lenézünk, egyik irányban látszik a Castelo do Mouros, azaz a Mór Kastélyvár, melynek eredete visszanyúlik a VIII. századba. Időnk azonban véges, visszamegyünk a központba körülnézni. Talán a Nemzeti Palota (Palacio National de Sintra) a legkiemelkedőbb látvány, két fehér kéménye szinte a város minden pontjáról látható. A XIV. sz.-ban épült, a mórok uralma alatt is állt, és a portugál uralkodóház lakhelye volt 1880-ig. A jellegzetes mór stílus elemei mellett sok más behatás is megtalálható rajta.

Lévén május eleje, még csak a tuistaszezon kezdete, de így is többen vagyunk, mint szeretném, de hát nem csoda, az idő szép, sok a látnivaló. Megebédelünk az első vendéglőben, ahol helyet találunk, és indulás tovább a következő állomásunk, Cascais felé.

Aránylag közel van, az óceán partján, és könnyű megérteni, miért Lisszabon tehetősebb polgárainak kedvenc helye. Közel hozzá, a Cabo da Roca sziklás partja is csalogatja a látogatókat.

Május 5. (Porto)

Autót bérelünk, utána indulás északra Porto felé. Gondoltuk, útközben megállunk Coimbrában, mely különleges helyet foglal el a portugál történelemben, kultúrában. Hat portugál király szülővárosa, Portugália legrégebbi egyetemének székhelye. Volt római és többször mór uralom alatt, 1139–1256 között pedig Portugália fővárosa. A Mondego folyó két partján terül el, és mint a portugál városok nagy része, dombon van és sok látnivalót ígér. Jó lett volna megnézni, de egy dolgot nem tudtunk. Május 5. a ballagás napja, és ilyenkor egy jólértesült turista nem látogatja meg, ugyanis nemhogy autóval, de még gyalog sem lehet haladni. Mi azonban nem voltunk erre felkészülve, és csupán az egyetemig jutottunk el valahogy. Innen aztán se előre, se hátra. Minden kar végzős diákjai más színű egyenruhában, mindenki vidám, kacarászik, egyesek virágcsokorral, mások egy trombitával, ismét mások csak úgy magukra, de senki sem akar mozdulni. Még az autónk ajtaját sem tudom kinyitni, hogy legalább egypár képet készítsek. Egy jó órai araszolás után valahogy sikerült egy főútra jutni, onnan pedig irány Porto.

Időben megérkezünk, a szállodát is megtalálom, szép helyen van a Douro folyó partján, s ablakunkból lehet látni az Arrabida hidat. A szálloda tetején egy kellemes kávézóról belátni a környező tájat.

(Folytatjuk)