Csütörtöki kimenő
Úgy hírlik, az állam vagy más hatalmasság megszüntetni szándékozik a postát. A postai szolgáltatásokat felszámolják, melyek közül a távirat már meg is szűnt, és a csomagküldés is erősen visszaesett. Levelet az emberiségnek már csak a fejletlenebb írástudó része fogalmaz, csúsztat borítékba, küld el megadott címre. (A borítékba mást szokás csúsztatni.)
A szerelmes levél már csak az opera és a klasszikus irodalom lapjain létezik, ott is erős feltűnést keltve a kényelmesebbek és könnyen restülők körében. Minek leírni, ha el is mondható. Vagy nem is kell eldadogni, pláné énekelni, amikor vagy érzi a másik fél a szenvedélyt, vagy ha nem, akkor mindenki megy a maga útján. Ki Ázsiába, ki a Marosnak, ki taekwondózni.
A képeslapok küldésének nehézségeiről már korábban is cikkeztünk. Lásd ott. Tény, hogy a postabélyegek még komoly bevételt jelentenek a kiadónak, azaz az államnak, de már levelek nélkül is régóta önálló filatéliai életet élnek, ráadásul mutatós sorozatokban, alsorozatokban, különkiadásokban és más, agg bélyeggyűjtők számára pepecsörömet adó konstellációkban.
Ha a szándék tényleg valóra válik, és a polgár a postát történelmi maradványnak, múzeumi relikviának tekinti, akkor egy csomó kultúrtörténeti dolog a postátlan nemzedék számára magyarázatra szorul majd. Itt volnának a levéláriák a különböző dalszínházi produkciókban. Vagy Caragiale remeke, az Elveszett levél (O scrisoare pierdută) már címével is zavart kelthet. Mi az, hogy levél? Nem file? Hogy veszhet el? Miért nem volt kódolva, hogyhogy nem bírta ki a hekkertámadást? Ki veszítette el? Milyen büntetést kapott? A Btk. hányas paragrafusa és bekezdése szerint osztott ki büntetést az elvesztőre, a hekkerre a független e-bíróság?
Lesznek majd fürge és a hatalmat mindenben kiszolgáló időfüggő tankönyvírók, akik a mondott román vígjáték címét és belső cselekményét e-mailre vagy facebook-üzenetre írják át, hogy a tanuló zavart fejében a zavar ne legyen még átláthatatlanabb. Ugyanígy Jan Vermeer van Delft híres festménye, a Levelet olvasó leány képe alá tekintélyes magyarázó szöveget írnak galériások, vagy a fülhallgatóval bolyongó látogatók fülében kisebb szövegmagyarázat zajlik majd, amely megvilágítja a festmény értelmét, a lány furcsa, már-már visszatetsző cselekvését. Miért áll az ablak előtt, nem tudja, hogy onnan bármikor belőhetnek a szír-szar terroristák? Miért kell így olvasnia, nincs villany, vagy hiányzik az automata szövegfelismerő programja? A Convertia 212 bármikor letölthető a netről. Stb. stb.
Mindenkinek van egy-egy története a feladott levelekről, üdvözletekről, amiben a feladvány késett vagy soha meg sem jött. A mi családunkban pl. egy, a Vatikánban feladott képeslap három hónap után érkezett meg Gyergyóalfaluba. Valószínűleg addig keresték a térképen a helységet, a címzett vallási hovatartozásáról és minőségéről is meg kellett győződnie a vatikáni postának a személyiségi jogok sérelme nélkül. A honi postán ilyetén késés soha elő nem fordulhat.
Egy minap beszerzett képeslap a lengyelországi Oṩwieçimből küldődött valamikor a hetvenes évek végén. Egy ott tartózkodó kiránduló elvtárs családjával egyetemben sok-sok egészséget, boldogságot, sikerekben gazdag életet kívánt Auschwitzből főnökének. (Ilyetén bravúr levelezőlapon már nem fordulhat elő, ha a posta bezárja kapuit.)
A postás tényleg kétszer csenget? Dilló talán, elfelejtette, hogy egyszer már megnyomta? Vagy mit akar, miért zavar ilyen marhaságokkal, hogy violaszín pecsét alatt megjött a behívóm. A) Békepárti vagyok, fel vagyok mentve, nem megyek háborúba. B) Online is elküldhetnék az egészet, addig is ne tessék engem zavarni ilyen postai történelemmel.
Végső soron nem lesz érthető a „violaszín pecsét alatt” kifejezés. Miféle pecsét? Ma már csodálatos tisztítószerek állnak a közönség rendelkezésére, bárki összepecsételheti a ruháját estve vagy regvel, a (terméknév behelyettesítendő) tökéletes tisztaságot nyújt. (Ez itt a reklám helye.) Nem is szólva a postakocsiról, a postaládáról, a postásról és a postai piszmogó alkalmazottakról, a telefonos kapcsolószekrényről és a telefonos kisasszonyokról, Karinthy híres aforizmájáról, a „Mindig Mársal társalkodó Ámorról”, a postarablók erkölcsi eltévelyedéséről, a cowboyfilmek fontos mozzanatáról, a postakocsik kifosztásáról és az abban hordozott polgári személyek kényszerítéséről... Vagy a Sztálint kísérő churchilli jelzőről, „a nagy grúz (pardon, georgiai) postarabló”-ról.
