Potyaút
2016-11-22 16:30:31
- Nagy Székely Ildikó
Végtelen utak keresztezték egymást a barna arcon. A színes szoknya csaknem a földet seperte, a vastag, bordó kendő alól pár ősz tincs már kiszabadult.
Végtelen utak keresztezték egymást a barna arcon. A színes szoknya csaknem a földet seperte, a vastag, bordó kendő alól pár ősz tincs már kiszabadult. Apró, fekete szeme volt az asszonynak. Degeszre tömött utazótáskát cipelt, a csomag tetejére begyúrt gyapjúszvettertől be sem lehetett húzni rajta a cipzárt.
– Elvisz a végállomásig, főnök úr? – lépett fel nagy igyekezettel a buszra. – Csak nincs nálam lej. Ne haragudjon rám, igazán.
Tört románsággal beszélt, közben a sofőrhöz legközelebb eső székre ereszkedett. A középkorú buszvezető nem válaszolt, meg sem rezzent az arca, miközben továbbindult. Az asszony megkönnyebbülten simogatta szoknyája ráncait, aztán, mintegy köszönetképpen a potyaútért, mesélni kezdett.
– Erősen messziről jövök, tudja. Reggel öt óta utazom. Krajován voltam, a lányomnál. Ott él már tizenöt éve, mióta férjhez ment. Múlt hónapban született meg a negyedik unokám, egy fiúcska, ezért mentem hozzá segíteni. Eddig mind csak leánkái lettek, nagyon vártunk már egy kicsi legényt. A vejem egész évben Angliában dolgozik egy farmon, csak pár hétre jön haza, mikor elengedik. Nem könnyű szegénynek, mindig a családjához kívánkozik, de muszáj valahogy pénzt csinálni. Egy időben a leányom is kiment arra a farmra, került neki is ott valami munka, de mióta az anyósa lebénult, nincs kire hagyja a lányokat. Igaz, már nagyocskák, de utánuk kell állni, mert könnyen elkallódnak. A legnagyobbik tizennégy éves, mindjárt mehet férjhez. Rá különösen vigyázni kell. A középső harmadikos, a kicsi még óvodás. Velük még nincs annyi baj, mint a naggyal.
– Miért, a nagy miket csinál? – szólalt meg végre a sofőr.
– Tudja, főnök úr, az a legnagyobb baj, hogy nem nézi meg, kivel áll szóba. Szó se róla, szép, mutatós leánka, tetszik a fiúknak. De a mi családunkban nagy kincs a becsület. Ha azt eljátszodjuk, semmink sem marad. Az unokám ezt nemigen akarja megérteni. Elmegy fűvel, fával szórakozni bárba, diszkóba. Ráadásul nemcsak a magafajtájával áll szóba, hanem olyanokkal is, akik lenézik a származása miatt. Egyszer valaki majd kihasználja a hiszékenységét. Látszik, hogy nincs férfikéz a háznál.
Pár megálló volt csak hátra a leszállásig. Tudtam, hogy korábban be kellett volna kapcsolódni a társalgásba, de tartottam attól, hogy bármilyen beszédesnek mutatkozik is az asszony, elutasítja a közeledést. Végül mégis megszólítottam. Lakhelyéről kérdeztem, és ő szemrebbenés nélkül árulta el a városhoz közel eső falu nevét.
– Mivel jött idáig Krajováról? – tettem fel az újabb kérdést.
– Vonattal, drágám. Olyan sokba került a jegy, hogy semmi pénzem nem maradt.
– Fiatalabb korában mivel foglalkozott? – váltottam témát.
– Én, drágám, világéletemben otthon voltam, neveltem a gyermekeket, rendeztem a házat. Öt lányom és három fiam van. Mind szétszéledtek a nagyvilágba. Az egyik fiú Kanadában él, ő ment a legmesszebbre mind közül. Mindegyikük családot alapított, de a lányok közül háromnak még, úgy tudom, nem született gyereke. Csak a krajovaival tartom közelebbről a kapcsolatot.
– Számon tudja tartani az unokákat?
– Őszintén szólva nem nagyon. Vagy húsz van, az biztos. De messze vannak, az a baj.
– Nem gondolt arra, hogy elköltözzön valamelyik gyermekéhez?
– Nem akarok én teher lenni senkinek. Igaz, hogy öt éve megözvegyültem, könnyen elmehetnék, ha hívnának. De nem hívnak, csak ha segíteni kell. Nem is baj, így legalább a magam ura vagyok.
– Miből él?
– Hol egyik, hol másik fiam küld egy kicsi csomagot, ruhafélét, lábbelit, samponokat. Amit kapok, azt kiviszem az ószerre, hamar túladok rajta. Emellett meg kisebb munkákat is vállalok, szőnyegmosást, vasalást. Az ismerőseim tudják, hogy tisztán dolgozom, szívesen fordulnak hozzám, főleg ünnepekkor. De azért ne gondolja, hogy felvet a pénz. Egyik napról a másikra, szép lassan tologatom előre az életet.
Pár perc múlva le kellett szállnom, beszélgetőtársam továbbutazott. Kendős fejét a buszablaknak támasztotta. Így mintha még hosszabbak, még követhetetlenebbek lettek volna az arcán egymásba futó utak.
